XLI/3. A kristályflakon titka — Párálló kémia

A szürke köpenyes utas nyelt egyet, majd próbálta kijjebb tolni a fülkeajtót, ám Laurent kalauz óvatos, de határozott mozdulattal a küszöbnél tartotta a csizmája orrát.
– A gőzök maró hatása ráadásul kiválóan látszik a rézkilincsen is, tisztelt uram – tette hozzá Laurent, miközben szemöldökét felvonva a szürkés elszíneződésre mutatott. – Úgy vélem, egy tisztességes toroköblítő nem színezi vakondszürkére a vasúti fémvereteket.
– Micsoda képtelenség! – horkantott fel az utas, s miközben az asztalon lévő kristályflakon kupakját próbálta görcsösen visszacsavarni, a maró anyagból újabb csepp landolt a padlószőnyegen. Halvány, szúrós füstszál emelkedett a magasba.
– A magánügyeimhez semmi közük! – sziszegte idegesen.
– Távol álljon tőlünk a vájkálás – felelte Monsieur Vaneau, s egy apró lépést tett előre a szűk folyosón. – Mindazonáltal a fülkéből kiáramló gőzök nem csupán az én selyemmellényemet fenyegetik, de a VIP-kocsi teljes nyugalmát is. Ugye egyetért velem abban, hogy a rejtjelezett orvosi receptek ritkán igényelnek sósavas maratást?
Az utas keze megremegett. A szemeiben bujkáló riadalom nem a megromlott egészségű emberé volt, sokkal inkább egy olyan kétségbeesett kísérletezőé, akit tetten értek a legkevésbé sem gyógyászati természetű ügyködésén.
– Ez csupán... kémiai tisztítófolyadék! – vágta rá kapkodva.
– Milyen szerencse – bólintott Vaneau finom, higgadt mosollyal. – Akkor bizonyára nem bánja, ha megvárjuk, míg a hatóságok is megcsodálják e tisztaságmániás igyekezetet.