XLI/2. A kristályflakon titka — Savas gőzök a folyosón

– Ha nem tévedek, Laurent – szólalt meg Vaneau, miközben elnézően pillantott a sárgaréz küszöblécen pezsgő apró buborékokra –, a kölniárusok meglehetősen ritkán hordanak vastag bőrkötényt és védőkesztyűt a portékájuk bemutatásához.
– A védőkesztyű valóban hiányzott, Monsieur Vaneau – bólintott a kalauz, miközben óvatosan hátrébb lépett egy lépést. – De a szürke köpenyes úr úgy szorította azt a csiszolt kristályflakont, mintha az élete múlna rajta. Vagy a miénk.
A zárt fülkeajtó mögül ebben a pillanatban halk, ritmikus sziszegés szűrődött ki, amit egy fojtott, ideges káromkodás követett.
– Elnézést a zavarásért, uram – kocogtatta meg Vaneau a fülke üvegét a tőle megszokott, kimért udvariassággal. – Laurent barátom csupán amiatt aggódik, hogy a szőnyegre csöppent folyadék kárt tesz a vasúttársaság berendezésében. A társaság vezetősége meglehetősen kényes az efféle szervetlen átalakulásokra.
Az ajtó egy ujjnyira feltárult. A szürke köpenyes utas riadt, izzadt arca bukkant elő a résben, miközben görcsösen próbálta takarni a mögötte lévő kisasztalt.
– Semmi közük hozzá! – sziszegte remegő hangon az utas. – Csupán... orvosi szer! Egy ritka, orosz gyógyír a torkomra.
– Lenyűgöző készítmény – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Bár ha a torka is rézből van, őszintén óvatosságra intem. A sósavas gőzök ugyanis ritkán tesznek jót a tiszta hangképzésnek.