XL/3. A lelakatolt doboz — Akusztikai kétségek

A hatos fülke ajtaja kattanva záródott be, ám a folyosón rekedt feszültség nem csillapodott. Laurent kalauz elgondolkodva igazította meg az aranyszegélyes sapkáját, miközben a padozat még mindig mintha halk rezonanciával emlékezett volna a szürke köpenyes utas dobozának szokatlan súlyára.
– A szerszámok ritkán igényelnek sárgaréz lakatot, elvégre a mesteremberek ritkán féltik a kalapácsukat az éjszakai homályban – jegyezte meg Monsieur Vaneau halkan, miközben elrendezte elegáns selyemnyakkendőjét.
– Ön szerint nem szerszámok vannak benne? – kérdezte a kalauz halkan, óvatosan közelebb lépve az ősz hajú úriemberhez. – A doboz olyan nehéz volt, mintha ólomöntvényeket szállítana a hatos fülke lakója.
– Az ólom tompán puffan, nem csörren – felelte Vaneau száraz, kimért humormorzsával. – A csörrenéshez finomabb szerkezetek, koccanó fémalkatrészek kellenek. És ami még ennél is tanulságosabb: a jóember kifejezetten ügyelt rá, hogy a lakatot a teste takarásában tartsa. Mintha a kulcslyuk körüli friss karcolások elrejtése fontosabb lenne számára, mint a saját kényelme.
– Azt sejti, hogy a láda nem is az övé? – suttogta Laurent gyanakvóan.
– Egyelőre csak azt állítom, hogy a tulajdonjog fogalma néha meglepően rugalmassá válik a vonaton – válaszolta Vaneau. – Pont-Saint-Martin állomásig még van időnk, hogy megfigyeljük, mikor szólal meg újra a doboz belső akusztikája.