XL/1. A lelakatolt doboz — Nehéz léptek az éjszakában

A vonat mély morajlással hagyta maga mögött Elberen kivilágított peronját, lassan visszatérve a koromsötét éjszakába. Laurent kalauz fellélegezve törölte meg a homlokát, ám rögtön gyanakvó pillantást vetett az újonnan felszállt, szürke köpenyes utasra. Az úriember feltűnő gondossággal egy nehéz, sárgaréz pántokkal megerősített fém dobozt igazgatott a lábánál.
– Remélem, nem veszélyes rakomány, uram – jegyezte meg Laurent, miközben óvatosan hátrált egy lépést. – A hálókocsiban a nyugalom és a biztonság az elsődleges szempont.
– Csupán személyes vagyontárgyak, semmi több – felelte a szürke köpenyes utas szűkszavúan, bár a keze enyhén megremegett, amint a doboz nehéz lakatjához ért. – És szigorúan magánügy.
– A magánügyek nagy erénye, hogy ritkán nyomnak ennyi kilót – jegyezte meg csendesen Monsieur Vaneau, aki a fülkeajtónak dőlve figyelte az jelenetet.
– Bocsánat? – fordult felé az új utas, felvonva a szemöldökét. – Önt zavarja a csomagom?
– Egyáltalán nem – válaszolta Vaneau fanyar mosollyal. – Csupán a fizika törvényeit zavarja, ahogyan a padlódeszkák nyikorognak alatta. A doboz tartalma láthatóan nem egyenletesen oszlik el.
A férfi nem válaszolt, csak szorosabbra húzta magán a köpenyét, és a hatos fülke felé vonszolta a nehéz ládát. Ahogy áthaladt a folyosón, tompa, fémes koccanás szűrődött ki a lezárt rekeszből.
– Úgy vélem, Laurent, a csendes éjszaka még várat magára – mondta Vaneau halk derűvel.