XIX/5. A nehéz hegedűtok — Rézlemezek és rejtett súlyok

A sötét köpenyes utas egyetlen apró, száraz mozdulattal igazította meg a gallérját, miközben a fülke feletti lámpa gyenge fénye megcsillant a szemén.
– A családi örökségek természetéből fakad, hogy néha nyomasztóak – jegyezte meg Monsieur Vaneau finom mosollyal, miközben tekintete a hegedűtok nehéz, sárgaréz csatjaira tévedett. – Különösen, ha az említett örökség nem kottákat, hanem inkább öntvényeket tartalmaz.
– Öntvényeket? – kapott levegőért Herr Lindner, és óvatosan hátralépett egy fél lépést. – Uram, maga szerint ez a hölgy egy pokolgépet szállít Auberoche felé?
– A pánik ritkán segíti a pontos diagnózist, kedves Herr Lindner – válaszolta higgadtan M. É. V. – Bár elismerem, egy Stradivarius ritkán igényel dupla acélmerevítést a pántok alatt. Laurent, mit mond a szabályzat az olyan hangszerekről, amelyek alighanem azonnal elmerülnének a folyóban?
A kalauz elgondolkodva vakarta meg az állát.
– A csomagok tömegét illetően van egy felső határ, uram, de a hangszerekre külön méltányosság vonatkozik. Feltéve, ha valóban muzsikálnak velük.
A fiatal nő résnyire nyitotta a tokot, s a félhomályban felcsillant a sötét bársonybélés, valamint egy vastag sárgaréz pánt széle.
– Esküszöm, csak a nagyapám hegedűje az! – mondta reszkető hangon, miközben a sötét köpenyes utas feszülten hallgatott.
– A nagyapja bizonyára rendkívül erős karizomzattal rendelkezett – jegyezte meg Vaneau szelíden. – Vagy pedig a rezonanciadoboz helyett ólomlemezeket használt a finomabb hangzás kedvéért.