XIX/4. A nehéz hegedűtok — Éjszakai párbeszéd a szőnyegen

A sötét köpenyes utas lassan megemelte a kalapja karimáját, felfedve száraz, szinte viaszszerű arcélét.
– Amennyiben a tisztelt úr ért a húros hangszerekhez, bizonyára tudja, hogy a minőségi lucfenyőnek megvan a maga súlya – mondta mély, rekedtes hangon.
– A lucfenyőnek kétségkívül – bólintott Monsieur Vaneau halk, elegáns mosollyal. – Ám ha a faanyag nehezebb egy kisebb öntöttvas ütegágyúnál, az ember óhatatlanul arra gyanakszik, hogy a Stradivarius belsejében nem csupán a levegő rezeg, hanem tiszta ólom.
– Vagy aranyrögök! – suttogta Herr Lindner sápadtan, feljebb húzva a szalonkabátja gallérját. – Vagy egy pokoli szerkezet! Laurent, maga nem hall valami ritmikus fémes kattogást?
A kalauz idegesen igazította meg az aranygombos sapkáját, és feszülten lépett közelebb.
– Csak a sínek ütemét hallom, uram... de bevallom, a hálókocsi szabályzata szigorúan tiltja az ilyen szokatlanul súlyos hangszereket.
A fiatal nő közelebb húzta magához a kemény borítású tokot, ujjai fehéredtek a bőr pánton.
– Nincs benne semmi törvénytelen! – vágott rá reszkető hangon. – Ez csupán egy családi örökség, amit Auberoche felé haladva kell megőriznem.
– Nos, Auberoche valóban rendkívül hangulatos helyszín egy éjszakai szonátához – jegyezte meg Vaneau könnyedén. – Bár a koncertterem helyett a mozgó vonaton ritkán szokás átadni a nehéz csomagokat. Ugye, uram?