XIX/2. A nehéz hegedűtok — Éjszakai dallamok a folyosón

Laurent kalauz lassan elengedte a fülkeajtó rézkilincsét, de a tekintete továbbra is a sötét folyosó mélye felé révedt.
– Be kell vallanom, Monsieur Vaneau, a hivatásom során sok mindent láttam már, de egy törékeny művésznő, aki úgy emeli a hangszerét, mint egy vasúti váltóvasat, még nekem is szokatlan – csálézta meg a fejét a kalauz.
– A zene köztudottan súlyos művészet, kedves Laurent – jegyezte meg Monsieur Vaneau könnyedén, miközben kényelmesen elhelyezkedett a bársonyfotelben. – Különösen akkor, ha a kottatartó mögé nem kottákat, hanem finommechanikai nehezékeket rejtenek.
Herr Lindner óvatosan közelebb lépett, és fojtott hangon tudakolta:
– Nem tart attól, hogy a hölgy esetleg veszélyes rakományt szállít? A mai zűrzavaros időkben a hegedűtokok ritkán tartalmaznak kizárólag Stradivariusokat.
– Veszélyesnek egyelőre legfeljebb a hamis hangokat nevezném – felelte M. Vaneau egy halvány, elegáns mosoly kíséretében. – Ám az a tompa fémes koppanás a padlón arra utal, hogy a hölgy hegedűje valószínűleg nem csupán lucfenyőből készült. Vagy ha mégis, a belseje rendkívül sűrű társaságot rejt.
A hálókocsi szőnyeggel borított folyosójáról ekkor halk, ütemes léptek zaja szűrődött be. Nem a fiatal nő sietős cipőkopogása volt az, hanem egy jóval nehezebb, kimért léptekkel haladó alaké, aki pontosan a lány fülkéje előtt torpant meg.
– Úgy tűnik, a szimfónia közönsége máris gyülekezik – suttogta Laurent kalauz.
– Türelem, Laurent – intette le M. Vaneau higgadtan. – Amíg a tok csatjai zárva vannak, a zene még el sem kezdődött.