XIX/1. A nehéz hegedűtok — Szokatlan léptek az éjszakában

Az Intercontinental Express kerekei ritmikus csattogással hagyták maguk mögött Saint-Mireux hűvös fényeit. A hálókocsi szőnyeggel borított folyosójára lassanként visszatért a megszokott csend, bár Laurent kalauz még mindig némi feszültséggel az arcán igazította meg sötétkék egyenruhájának gallérját.
– Rendkívül tanulságos eset volt, Monsieur Vaneau – jegyezte meg a kalauz halk halkan, miközben óvatos pillantást vetett az újonnan érkezett utasra. – De bevallom, a hegedűtokoktól mindig is tartottam. Túl sok váratlan tárgy fér el bennük.
– Vagy túlságosan kevés hegedű – válaszolta Monsieur Vaneau csendesen. Ujjai között még egy pillanatra megforgatta az ezüst zsebórát, mielőtt kimért mozdulattal elsüllyesztette volna a mellényzsebében. – A valódi muzsikusok ritkán hordozzák a hangszerüket úgy, mintha egy halom ólomöntvényt cipelnének.
A szürke kalapos, fiatal nő, aki a nehéz fekete tokot tartotta, szótlanul és zavartan bicentett az úriemberek felé, majd sietős léptekkel eltűnt a fülkesor mélyén. Amint a faajtó kattant mögötte, a hegedűtok fémpántja tompa, szokatlanul tömör fémes koppanással ütődött a padlóhoz – sokkal sűrűbb hangon, mint amit egy könnyű fenyőfa hangszertest adna.
– Ön szerint ismét valamilyen szabálytalanság forgatagába kerültünk? – tudakolta Herr Lindner, aki még mindig a korábbi izgalmak hatása alatt állt.
– Egyelőre csak azt állíthatom, hogy a hölgy karizmai rendkívül fejlettek, vagy a hangszer nyert jelentős súlytöbbletet – jegyezte meg Vaneau száraz, visszafogott mosollyal. – A következő megállóig, Varelmont állomásig még van időnk. Meglátjuk, megszólal-e addigra a muzsika.