XIII/4. A sárgaréz csatos füzet — A csipkés zsebkendő és a pörkölt aroma

A VIP kocsi szalonjában a fojtott duruzsolás és a frissen főzött feketekávé illata uralkodott. Monsieur Vaneau kényelmesen elhelyezkedett a bordó bársonyfotelben, ujjbegyeit finoman összeérintve, miközben az ablakon túli, sötétségbe burkolózó tájat figyelte. Laurent kalauz halk léptekkel közeledett, tálcáján egy gőzölgő teáskannával.
– Úgy tűnik, senki sem mutatja a legkisebb jelét sem annak, hogy egy sárgaréz csatos füzetet rejtegetne a kalapdobozában – jegyezte meg Laurent halkan, miközben kitöltötte a mézszínű főzetet. – A nyolcas fülke hölgyutasa csupán a csipkekendőit rendezgeti, a kilencesben utazó úriember pedig mélyen alszik.
– A gyanútlanság a legjobb álcázás, kedves Laurent – válaszolta Vaneau egy halvány, kimért mosoly kíséretében. – Aki nem tudja, hogy mit szállít, az tökéletes biztonsággal forgolódik a társaságban. A tévedés ott kezdődik, amikor azt hisszük, a titkok mindig nehezek. Néha pont olyan könnyűek, mint egy teásdoboz.
A detektív szeme ekkor a szalon sarkában ülő elegáns hölgyre tévedt, aki éppen egy finom, ezüstveretes fa dobozkát helyezett az asztalra. A doboz sarkán halvány, szürkés olajnyom csillogott a lámpa sárgás fényében – pontosan olyan, mint amilyet a hatos fülke rejtett rekeszében hagytak.
– Milyen kellemes aroma – jegyezte meg Vaneau szelíden, miközben felállott, és lassan a hölgy asztalához lépett. – Bár a cikóriaolaj jelenléte a bergamott-tea mellett meglehetősen szokatlan párosítás.
A hölgy meglepetten nézett fel, de mielőtt válaszolhatott volna, a kalauz halkan megköszörülte a torkát. Lansval állomás jelzőfényei már derengtek a távolban, s a mozdony elnyújtott, mély füttyel jelezte a közeledő megállót, miközben a rejtély szálai lassan, de feltartóztathatatlanul kezdtek összefonódni.