XIII/3. A sárgaréz csatos füzet — A kettős illesztés és a hűvös huzat

A hatos fülke ajtaja halkan nyikordult meg, amint Laurent kalauz óvatosan beljebb tolta. A helyiségben a frissen vágott dohánylevél és a csípős éjszakai levegő keveréke fogadta őket, ugyanis az ablak ujjnyira nyitva maradt. A résen benyomuló menetszél halk, sziszegő hangot adott, miközben a bársonyfüggöny ritmikusan verdeste a fémkeretet.
– Csak nem ugrott ki a száguldó vonatból? – kérdezte Laurent elhűlve, miközben az éjszakai sötétségbe pillantott. – Nyolcvan kilométeres sebességnél az ilyesmi ritkán végződik kellemes teázással.
– A döntések elhamarkodottsága és a fizika törvényei ritkán ápolnak jó viszonyt, kedves Laurent – jegyezte meg Monsieur Vaneau higgadtan, miközben tekintetével a fülke mennyezeti illesztéseit pásztázta. – Ám aki veszi a fáradságot, hogy cikóriaolajjal időzített szerkezetet hagyjon maga után, az nem szokott a töltés menti árokban végezni. Az ilyen ember jobban kedveli a kényelmet.
A nyugalmazott fődetektív óvatosan kinyújtotta a kezét, s a hengerkéből kiemelkedő hajlított réztűt a kalaptartó alatti finom fa burkolat apró furatába illesztette. Egy alig hallható, fémes kattanással a felület fél centimétert elcsúszott, feltárva egy rejtett üreget. A sárgaréz csatos füzet azonban nem volt ott – csupán egy vékony bársonyszalag maradéka, amelyen friss, szürke olajnyom sötétlett.
– A félrevezetés első lépése tehát sikeres volt – mondta Vaneau egy halvány mosoly kíséretében, miközben hófehér vászonkendőjével megtörölte az ujjait. – A tulajdonos nem elrejtette a füzetet, hanem átadta valakinek. A kérdés már csak az, hogy a VIP hálókocsi utasai közül ki vállalta a megőrző szerepét anélkül, hogy sejtené, mit is tart a kezében. Lansval állomásáig még van elegendő időnk kibogozni ezt a szálat.