XI/9. A fekete lakkszelence — A hajlított réztű és a hajnali csend

A hálókocsi keskeny folyosóján a sárgaréz lámpás fénye halvány aranyszegélyt vont Monsieur Vaneau alakja köré. A nyugalmazott fődetektív hüvelykujja finom, kimért mozdulattal nyomta meg a fekete lakkszelence alsó peremét, mire a rejtett szerkezet apró, szinte hallhatatlan kattanással engedett a nyomásnak. A fedél alatt feltáruló bársonybélésen apró, hajlított réztű csillant meg, amely nem a szelence eredeti tartozéka volt.
„Ez felháborító!” – háborodott fel Herr Lindner, miközben idegesen igazgatta meg a nyakkendőjét. „Azt akarja állítani, hogy valaki a szemünk láttára, a nyitott fülkeajtó mellett manipulálta a zárat?”
„A vakmerőség csupán a felkészületlenség hiányát álcázza, Lindner úr” – jegyezte meg Vaneau halkan, miközben a réztűt a zsebkendője sarkával óvatosan kiemelte a helyéről. „A rejtett rugó megkerülése pontosan három másodpercet vesz igénybe annak, aki ismeri a doboz szerkezetét. Aki pedig nem ismeri, az legfeljebb a saját türelmét teszi tönkre vele.”
A fiatal fátyolos hölgy óvatosan visszahúzódott a nyolcas fülke küszöbétől, kesztyűs kezét szorosan a retiküljére kulcsolva. „De ha a papírok nincsenek a szelencében, akkor az egész utazás értelmét vesztette, nem igaz?”
„A tárgyak ritkán vesztik el az értelmüket, kisasszony, legfeljebb a tulajdonosaik változnak meg” – felelte a detektív, és tekintete egyetlen pillanatra a hölgy sötét kesztyűjének varrására tévedt. Laurent, a kalauz, mozdulatlanul tartotta a lámpást, meg sem rezdülő arccal várva a folytatást. Vaneau a hűvös ablaküvegre pillantott, ahol a sötét táj kontúrjai mögött már Saint-Mireux állomásának távoli jelzőfényei derengtek fel. A kör lassan bezárult, s a végső következtetéshez már csak egyetlen részlet hiányzott.