XI/8. A fekete lakkszelence — A kiegészítő súly és az eltakart jelzés

A folyosó halvány sárgaréz lámpájának fényében Monsieur Vaneau ujja finoman végigsiklott a rézhenger oldalán. A felületen látható parányi, szinte alig észrevehető karcolás nem véletlen sérülés volt: egy gondosan illesztett vájat rajzolódott ki, amely pontosan illeszkedett a fekete lakkszelence belső rugójához.
„Úgy véli, hogy a papírokat már régen elvitték?” – kérdezte Herr Lindner, miközben homlokát törölgette egy finom batisztzsebkendővel. „Mert ha így van, akkor elpazaroljuk az időnket!”
„A gyanakvás meglehetősen hasznos tulajdonság, Lindner úr, de túlzott mértékben adagolva csupán a vérnyomást emeli” – jegyezte meg Vaneau szelíden, miközben a henger súlyát a tenyerén mérlegelte. „A dokumentum nem tűnt el a szerelvényről. A rézhenger nehézkessége arra utal, hogy a belseje nem üres. Aki felcserélte a lakkszelence tartalmát, nem menekülni akart, hanem időt nyerni.”
A fiatal fátyolos hölgy fél lépést tett előre, s sötét kesztyűs kezét a fülkeajtó keretére helyezte. „De miért zárták volna le a családi pecséttel, ha nem akarták, hogy felismerjék?”
„Mert a felismerhetőség néha a legjobb álcázás” – válaszolta a detektív. Laurent felé fordult, aki mozdulatlanul, példás szolgálatkészséggel tartotta a lámpást. „Megfigyelte a doboz peremét, Laurent? A lakkréteg a pántok körül frissen törött. A csere alig néhány órával ezelőtt történt.”
A kerekek egyenletes ritmusa visszhangzott a hálókocsi éjszakai csendjében, amint az Intercontinental Expressz rendületlenül haladt előre. Mireval állomása még a horizont jótékony homályába veszett, de Monsieur Vaneau tekintetében már felsejlett a kör bezárulásának kezdete.