XI/10. A fekete lakkszelence — Az elfedett varrás és a végső megálló

Monsieur Émile Vaneau lassan elmozdult a fülke ajtajától, és kényelmesen kihúzta mellényzsebéből a régi, finoman gravírozott ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egyetlen pillantást vetett a ketyegő mutatókra, majd halk kattanással visszazárta a fedelet.
– Pontosan öt perc múlva Valcourt állomásra érkezünk – mondta teljesen kiegyensúlyozott hangon, mintha csupán az időjárásról emlékezne meg.
„Akkor talán ideje tisztázni, mi történt” – fordult az egybegyűltek felé. „Mindannyian azt hitték, hogy a lakkszelence tartalmát egy gátlástalan tolvaj törte fel az éjszaka folyamán. A fülkében talált hajlított réztű arra szolgált, hogy mindannyiunkat meggyőzzön: egy gyakorlatlan behatoló hibát követett el. Ez volt a félrevezetés. Ám a doboz zára valójában nem sérült meg.”
Vaneau óvatosan megemelte zsebkendőjét, amelyben a réztűt tartotta. „Ez a finom kis eszköz nem a zárat feszítette ki, hanem egy vékony selyemszálat tépett ki a tettes kesztyűjének béléséből. Az iratok sosem hagyták el a fülkét kívülről, hiszen a kisasszony már a doboz felnyitása előtt a retiküljébe rejtette azokat. A fátyol nemcsak az arcot takarja el kitűnően, hanem a túlságosan zaklatott tekintetet is.”
Herr Lindner döbbenten lépett egyet hátra, miközben a hölgy felcsattant: „Ez abszurd vád! Nincs semmi bizonyítéka!”
„A bizonyítékok ritkán kiabálnak, kisasszony” – felelte Vaneau higgadtan. „Csupán türelmesen várják, hogy valaki észrevegye őket. Az elkövető tehát...”
A detektív nem tudta befejezni a mondatot. A szerelvény hirtelen nagyot fékezett; a csikorgó fém hangja végigfintorgott a kocsikon, a fali lámpák megbillentek, és a kalauz tálcáján lévő kristálypoharak csörrenve koccantak egymáshoz. Az Intercontinental Expressz lassan, méltóságteljesen begördült a kivilágított Valcourt állomás peronjára.
Az automatikusan feltáruló ajtókban két helyi nyomozó jelent meg, akik határozott léptekkel haladtak végig a folyosón. A vezetőjük röviden körbenézett a feszült társaságon, majd egyenesen a fátyolos hölgy felé fordult:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a diplomáciai okmányok eltulajdonításának ügyében.
Vaneau elégedetten simította meg az ingujját, s csak ekkor fejezte be a félbeszakadt gondolatot:
– ...ahogyan azt a rendőrségnek küldött sürgönyömben már részletesen kifejtettem.
A letartóztatott hölgyet elvezették, s a fülkék ajtai mögül kimerült utasok szivárogtak ki a hűvös éjszakai levegőre. A személyzet megkönnyebbülten sóhajtott fel. Laurent kalauz elégedetten bólintott Vaneau felé, miközben a peronról egy új utas lépett a VIP hálókocsi lépcsőjére: egy magas, szótlan úriember, aki feltűnően kevés poggyászt – csupán egy apró, cizellált rézkulccsal lezárt elefántcsont dobozkát – hozott magával. Vaneau egyetlen hűvös, kíváncsi pillantást vetett az új jövevényre, miközben a vonat ajtajai becsukódtak, s a szerelvény komótosan kigördült az állomásról a sötét táj felé.