XI/3. A fekete lakkszelence — Finom illatnyomok és a fojtott gyanú

Herr Lindner csikorgó fogakkal igazította meg a mellényét, miközben tekintete felváltva cikázott a nyitott lakkszelence és a folyosón várakozó fátyolos hölgy között. A fojtott indulat szinte vibrált a nyolcas fülke szűkös terében.
– Nyilvánvaló, hogy álkulccsal próbálkoztak! – jelentette ki határozottan a férfi, s vaskos ujjával az ajtó felé bökött. – Vagy a kalauz úr hanyagsága folytán valaki besurrant, amíg én az étkezőkocsiban tartózkodtam!
– Az álkulcsok ritkán hagynak maguk után levendulaillatot, mein Herr – jegyezte meg Monsieur Émile Vaneau halk, kimért hangon. – És még ritkábban zárják vissza maguk után a dobozt anélkül, hogy a zárszerkezet finom sárgaréz lamelláin a legkisebb karcolást is ejtenék.
Laurent, a hálókocsi-kalauz kényelmetlenül fészkelődött az egyenruhájában. A lámpása halvány sárga fényt vetett a doboz selyembélésére.
– Biztosíthatom, Monsieur Vaneau, hogy a folyosót egyetlen percre sem hagytam őrizetlenül – mondta a kalauz halk, bocsánatkérő tónusban. – Csupán a fiatal hölgy haladt el erre, amikor a teáját kérte a szalonkocsiból.
A fátyolos hölgy ekkor alig észrevehetően felemelte a fejét. Finom selyemkesztyűs keze még szorosabban fonódott a retikül pántjára, ám egyetlen szót sem szólt. A fátyol sűrű szövedéke mögül csupán a tekintetének feszült csillogása volt kivehető.
– Maga tehát a hölgyet gyanúsítja? – fordult Lindner felindultan a detektív felé, miközben láthatóan megkönnyebbült, hogy a figyelem elterelődött saját felelősségéről. – Tudtam én! Egy egyedül utazó nő az éjszakai expresszen mindig…
– Egyelőre csupán azt állítom – vágott közbe Vaneau olyan halkan, hogy Lindner kénytelen volt elhallgatni –, hogy a látszat néha meglepő leleményességgel igyekszik kiszolgálni a leggyorsabb feltételezéseinket. A levendula valóban kedvelt illatszer a hölgyek körében, de előszeretettel használják a csomagkészítők is a molyok távoltartására.
A nyugalmazott fődetektív lassan előhúzta zsebéből finom vászonzsebkendőjét, és rendkívül óvatosan felcsípte vele a szőnyeg szélén talált szürke porszemcsét. Nem a lakkszelencét nézte, hanem a fülke ablakkeretét, amelynek alján finom, szinte láthatatlan rézreszelék csillogott a lámpa fényében.
– A zár nem volt feltörve – állapította meg halkan Vaneau, s tekintete átiklott a hálókocsi-kalauz egyenruhájának rézgombjaira, majd Lindner óraláncára. – Ami azt jelenti, hogy a rejtély kulcsa nem abban rejlik, miként nyitották ki a dobozt, hanem abban, hogy valójában mi került bele, mielőtt a vonat elhagyta volna az előző állomást.
Az Intercontinental Expressz kerekei ütemesen kattogtak a síneken, ahogy a szerelvény a sötétségbe burkolózó éjszakában száguldott tovább Mireval felé. Herr Lindner zavartan nézett a detektívre, míg a fátyolos hölgy lassan megfordult, és némán visszalépett saját fülkéje felé. A fekete lakkszelence rejtélye még nem oldódott meg, de a téves nyomok hálója mögött már derengeni kezdett a valóság.