XI/2. A fekete lakkszelence — Sértetlen zárak és a bársonybélés árnyai

A nyolcas fülke fojtott csendjét csupán a vonat kerekének ütemes zúgása törte meg. Herr Lindner sápadtan állt a mahagóni ajtókeretnek támaszkodva, keze láthatóan remegett, amint a bársonyon pihenő fekete lakkszelencére mutatott. A finom kivitelű tárgy fedele nyitva állt, kárpitozott belseje teljesen üresen ásított, miközben a bonyolult sárgaréz zár felülete karcolásmentesen ragyogott a falilámpa sárgás fényében.
– Ez képtelenség! – méltatlankodott Herr Lindner, miközben zsebkendőjével megtörölte az izzadó homlokát. – A kulcs mindvégig a mellényzsebemben volt! Semmi sincs feltörve, mégis hiányzik a tartalom!
– A zárak meglepő módon nagyon lojális szerkezetek, mein Herr – jegyezte meg Monsieur Émile Vaneau halk, kimért hangon, miközben közelebb lépett, és meleg szürke tekintetével végigmérte a lakkszelencét. – Rendszerint csak annak engedelmeskednek, aki a megfelelő eszközt forgatja bennük. Vagy annak, aki jobban ért a nyitásukhoz, mint maga a készítőjük.
Laurent, a hálókocsi-kalauz feszülten állt a detektív mögött, lámpáját az üres doboz belsejére irányítva. A folyosó távolabbi szegletében a sűrű fátylat viselő hölgy tétován megtorpant. Bár igyekezett úgy tenni, mintha csupán az éjszakai tájat figyelné a vastag ablaküvegen át, apró bőrkesztyűs keze feszülten szorította a táskája pántját.
– Maga talán azt akarja sugallni, hogy én magam ürítettem ki a dobozt? – horkant fel Lindner, szemeit forgatva.
– Egyelőre csupán azt állítom, hogy egy sértetlen zár ritkán tiltakozik a használat ellen – válaszolta Vaneau halvány, szinte észrevétlen mosollyal. A detektív nem nyúlt a szelencéhez; ehelyett lassan lehajolt, s a fülke szőnyegének szélét vizsgálta meg, ahol a bársonykárpit találkozott a keskeny rézszegéllyel. Egy egészen apró, szürke porszemcse-felhalmozódásra lett figyelmes, amely halvány levendulaszagot árasztott magából.
– A gondos elkövető mindig ügyel a részletekre – fűzte hozzá halkan Vaneau, miközben felegyenesedett. – Ám a sietség gyakran sajátos illatnyomokat hagy maga után.
Az Intercontinental Expressz egyenletes sebességgel száguldott tovább a sötét éjszakában, a következő állomás, Lichenau irányába. A rejtély első szála kibontakozott, s bár a válaszok még a homályban rejtőztek, Émile Vaneau szeme előtt a kirakós első darabjai már elkezdtek a helyükre kerülni.