XI/1. A fekete lakkszelence — Hűvös éjszaka és a halk kattanás

A bilincsbe vert utast a varelmont-i nyomozók csendben lesegítették a peronra. Laurent, a hálókocsi-kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben zseblámpáját a szellős kabátjába rejtette, s elismerő pillantást vetett az ősz detektívre. Monsieur Émile Vaneau csupán egy apró, alig látható intéssel nyugtázta a köszönetet, majd halkan megjegyezte: a túlzott igyekezet a biztosítási csalásoknál pontosan olyan feltűnő, mint a nyitva hagyott ablak a téli huzatban. A varelmont-i állomás lámpáinak fénye lassan elmaradt, amint a szerelvény zökkenőmentesen kigördült az éjszakába.
A VIP hálókocsi szőnyeggel borított folyosóján hamar helyreállt a megszokott, kimért rend. Néhány utas leszállt a hűvös elzászi tipegőben, helyükre pedig újak érkeztek. Vaneau a fülkéje félig nyitott ajtaja mögött ült, kezében egy finom porceláncsészével, s a folyosón elhaladó lépteket hallgatta. Egy nyugalmazott fődetektív számára a léptek ritmusa gyakran többet árul el a poggyász tartalmáról, mint maga a vámlista.
Az új érkezők között akadt egy feltűnően kimért, polgári tartású úr, Herr Lindner, aki túlságosan is óvatosan egy sötét, polírozott lakkszelencét szorongatott a karja alatt. Nem sokkal mögötte egy fiatal, sűrű fátylat viselő hölgy haladt el, aki a legkisebb vonatzökenésnél is visszarezzent, s láthatóan igyekezett elkerülni a lakkszelencés úr tekintetét. Laurent éppen a friss ágyneműt rendezte a nyolcas fülkében, amikor Vaneau kényelmesen visszatette a csészét a csészealjra.
– A vonaton utazni finom művészet, Laurent – jegyezte meg a detektív, amikor a kalauz elhaladt az ajtaja előtt. – Egyesek a nyugodalmas pihenést keresik, mások pedig azt remélik, hogy a sebesség mögé rejthetik a nyugtalanságukat.
– Úgy véli, Monsieur Vaneau, hogy az új utasaink valami rosszban sántikálnak? – kérdezte a kalauz halkan, fojtott izgalommal.
– Csupán azt látom, hogy a lakkszelence pántjai túl fényesek ahhoz, hogy csak személyes apróságokat tartsanak benne. Ám az éjszaka még fiatal, a megérkezés pedig messze van.
A csend azonban nem tartott sokáig. Amikor az Intercontinental Expressz elérte az éjféli tempóját, s a kerekek egyenletes ütemben kattogtak a síneken, a nyolcas fülke felől éles, fémes koccanás, majd egy elfojtott sikoly törte meg a hálókocsi nyugalmát. Laurent azonnal a hang irányába sietett, Vaneau pedig kimért, lassú léptekkel követte. A fülke ajtaja félig nyitva állt, a bársonyon pedig egy nehéz, rézpántos lakkszelence hevert – teljesen üresen, miközben a zárja sértetlenül csillogott a halvány lámpafényben.