X/3. A nehéz rézpántos táska — A feszítőretesz és a váratlan megálló

A hálókocsi keskeny folyosóján összegyűlt társaság hallgatott. Laurent, a kalauz még mindig a zseblámpáját szorongatta, miközben a sötét köpenyes utas idegesen kotorászott a zsebében, s újra meg újra a nyitott ablak felé pillantott. Monsieur Émile Vaneau egyenes tartással állt a szőnyeg közepén, felöltője gombját elsimította, majd egyetlen kimért mozdulattal elővette a zsebéből régi, ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta, számlapjára pillantott, s hűvös nyugalommal megszólalt.
– Pontosan hét perc múlva Varelmont állomásra érkezünk.
A kijelentést követő rövid csendben a detektív visszacsúsztatta az órát a mellényzsebébe, majd a földön heverő bőrtáskára mutatott. – Mindenki azt hitte, egy merész tovajos törte be a fülkét, kihasználva a száguldó vonat robaját, és a nyitott ablakon át a sötétségbe szórta a felbecsülhetetlen értékű iratokat. Az illúzió rendkívül meggyőző volt: résnyire nyitott ablak, besüvítő éjszakai szél és egy feldúlt utazó. Ám a tények ritkán tisztelik a gondosan felépített színjátékokat.
Laurent közelebb lépett. – De hát a zárszerkezet elpattant, Monsieur Vaneau!
– Valóban elpattant – bólogatott Vaneau száraz eleganciával. – Csakhogy a rézpánt nem befelé deformálódott, ahogy egy külső feszítővas nyomán történne, hanem kifelé torzult. A táska belsejében elhelyezett rugós szerkezet pattintotta szét a reteszt. A hiányzó iratok pedig azért nem hagytak maguk után egyetlen porszemet vagy széltől meggyűrt papírfecnit sem, mert soha nem is léteztek. A táska nehézségét az a két ólomnehezék adta, amelyeket Ön, uram, még az indulás előtt varrt a selyembélés alá.
A köpenyes utas arca elfehéredett, reszelős hangja pedig elcsuklott. – Ez nevetséges! Önnek semmi bizonyítéka sincs arra, hogy én…
Vaneau nem emelte fel a hangját. – A bizonyíték a köpenye belső zsebében lapuló indítóhuzal. Így tehát az elkövető nem más, mint…
A mondat közepén a vonat hirtelen nagyot fékezett. A kerekek éles sikoltással csikordultak meg a síneken, a folyosó rézlámpái meglendültek, s a szomszédos étkezőkocsiból halkan feltörő pohárcsörrenés törte meg a pillanatot. Az Intercontinental Expressz lassulva begördült a kivilágított Varelmont állomásra.
Az ajtók sziszegve kinyíltak. A peronon már két helyi nyomozó várakozott, akik határozott léptekkel léptek a VIP hálókocsiba. A vezetőjük röviden körbenézett, majd a sötét köpenyes utas felé fordult:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a biztosítási csalás és szándékos megtévesztés ügyében.
– …Ön saját maga – fejezte be Vaneau a félbeszakadt mondatot, s egy halvány fejbicventéssel köszöntötte a belépő tisztviselőket.
Miután a letartóztatott utast elvezették, a hálókocsi személyzete megkönnyebbülten sóhajtott fel. Néhányan leszálltak, s a nyitott ajtón át egy új utas lépett a folyosóra. Egy magas, szikár úriember érkezett, aki feltűnően kevés poggyászt hozott magával: csupán egyetlen apró, bársonnyal bevont fadobozt tartott a kezében. Miközben elhaladt Vaneau mellett, a doboz belsejéből halk, furcsa tikkongás szűrődött ki – jóval szaporább, mint amit egy közönséges óraszerkezet adhatna. A fődetektív nem szólalt meg, csak csendes figyelemmel kísérte a férfit, miközben a vonat ajtajai becsukódtak, s a szerelvény elindult a következő állomás felé.