XI/4. A fekete lakkszelence — A rézporos ablakkeret és a vakvágány

Herr Lindner türelmetlenül megtörölte az izzadt homlokát, miközben tekintete kétségbeesetten méregette a kinyitott lakkszelencét. „Mégis mit akar ezzel mondani, Monsieur Vaneau? Hogy a vagyonom el sem tűnt, csupán délibáb volt?” Vaneau lassan elrakta a zsebkendőt, amelynek sarkában a finom szürke porcsík lapult. „A délibábok ritkán hagynak fémreszeléket az ablakpárkányon, mein Herr. De a hirtelen, elhamarkodott következtetések szinte mindig csapdába csalják az embert.”
Laurent, a kalauz, közelebb lépett a lámpással. A sárgás fény csillogó pontokat világított meg a szellőzőnyílás körüli sárgaréz csavarokon. „A szellőző…” – suttogta a kalauz döbbenten. „Valaki kintről próbálkozott volna?” Vaneau halkan elmosolyodott. „A vágy, hogy a rejtélyt egyetlen látványos gesztussal oldjuk meg, mindig megelőzi a tényeket. Ha valaki a szellőzőn keresztül nyúlt volna be, a lakkszelence tetején lévő finom porréteg nem maradt volna ennyire sértetlen.”
A fátyolos hölgy lassan megmozdult a fülke ajtajában. Selyemkesztyűs kezével kiegyenesítette ruhája redőit, s hűvös, csengő hangon megszólalt: „Herr Lindner a fülkébe lépésemkor azonnal kijelentette, hogy a doboz üres. Ám egyetlen pillanatra sem láttam, hogy a kulcsát elővette volna a mellényzsebéből.” A kijelentés úgy hullott a szűk fülke feszült csendjébe, mint egy nehéz kavics a még meg nem fagyott tó felszínére.
Lindner arca pirosba fordult a hirtelen felindulástól. „Ez rágalom! A doboz súlya… a doboz súlyából éreztem, hogy hiányzik az adólevél!” – tiltakozott pöffeszkedve. Vaneau nyugodtan végigsimította ősz bajuszát. „A súly valóban csalóka szövetséges, különösen akkor, ha az ember eleve arra számít, hogy megkárosítják. De kérdem én: mikor vizsgálta meg utoljára a szelence alját?”
A nyugalmazott fődetektív óvatosan felemelte a fekete dobozt a bársonykárpitozású asztalról. A tárgy külsőre érintetlennek tűnt, ám ahogy a lámpás fénye rávetődött, a lakkozás finom alsó illesztésénél egy apró, szinte észrevehetetlen hézag csillant meg. „Nem az álkulcs nyitotta ki a szelencét, és nem is az ablakon át emelték ki a tartalmát” – mondta halkan Vaneau, miközben tekintete megállapodott a láthatóan elbizonytalanodó Lindneren. „Valaki gondoskodott róla, hogy a félrevezetés sokkal előbb elkezdődjön, mint ahogy a szerelvény kifutott volna az állomásról.”