VII/1. Új rejtély a hálókocsin — A néma hegedűtok és a hűvös huzat

Az Intercontinental Expressz zökkenőmentesen hagyta maga mögött Avermes kivilágított peronját, s lassan kigyorsítva vágott neki az éjszakai tájnak. A VIP hálókocsi folyosóján hamar helyreállt a megszokott, diszkrét csend. Laurent kalauz precíz mozdulatokkal simította le a szőnyeg futóját, mintha a korábbi rendőri intézkedés csupán egy apró, elkerülhető menetrendi korrekció lett volna.
Monsieur Émile Vaneau kényelmesen elhelyezkedett a kabinja ablak melletti foteljében, s miközben a kihűlő teáját kortyolgatta, az új utast figyelte. A hármas kabinba bevonuló fiatal hölgy fekete utazókalapot viselt, és szinte görcsös ragaszkodással szorította magához a sötétbarna, kettős rézcsattal védett hegedűtokot. A mozdulataiból nem egy muzsikus természetes gondossága sugárzott, hanem egy kincsét féltő utazó leplezetlen szorongása.
– Úgy tűnik, kisasszony, a muzsika néha nehezebb teher, mint amennyire a dallamokból gondolnánk – jegyezte meg Vaneau halkan, amikor a hölgy óvatlanul a folyosó rézkorlátjának koccantotta a tokot.
– Ez... ez nem hangszer, vagyis nem teljesen – válaszolta a fiatal nő riadtan, majd sietősen lépett be a fülkéjébe, s a zárat kétszer is ráfordította. Laurent kalauz sokatmondó pillantást váltott a fődetektívvel; a VIP kocsi törzsközönsége ritkán zárt ajtót ilyen demonstratív sietséggel.
A vonat egyenletes zakatolással haladt a következő állomás, Valcourt felé. Az éjszaka csendjét fél órával később tompa, fémes koppanás törte meg a hármas kabin irányából, amelyet egy fojtott, elhaló sikoly követett. Mire Vaneau kinyitotta az ajtaját, a fiatal nő már a folyosón állt, sárga arccal, reszkető kézzel mutatva a földön fekvő tokra. A zár érintetlen volt, ám a finom bársonybélés közül hiányzott a rejtélyes, nehéz tárgy, amelyről az imént még hallgatott. Az új rejtély ezzel megérkezett a robogó szerelvényre.