VII/2. Új rejtély a hálókocsin — A bársonybélés benyomódása és a rézszellőző

Monsieur Émile Vaneau nem kapkodott. Amíg Laurent kalauz zseblámpával a kezében, látható idegességgel kémlelte a folyosó sötétebb sarkait, a fődetektív lassan lehajolt a szőnyegen fekvő hegedűtokhoz. A sötétbarna bársonybélésen mély, határozott kontúrú benyomódás látszott – egy nehéz, láthatóan fémes tárgy lenyomata, amely nyomtalanul tűnt el a látszólag belülről kulcsra zárt kabinból.
– Ha jól sejtem, kisasszony, a hiányzó tárgy nem rendelkezett szárnyakkal – jegyezte meg Vaneau elgondolkodva, miközben ujjbegyével óvatosan végighúzta a tok sértetlen rézcsatjait. – A zárszerkezeten a karcolás legkisebb nyoma sem látszik. Ez vagy arra utal, hogy az elkövető bámulatosan türelmes mesterember, vagy arra, hogy az ajtó egyetlen pillanatra sem volt olyan biztonságos, mint Ön hitte.
A fiatal hölgy görcsösen összeszorította a kezét, s gyanakvó pillantást vetett a nyugalmazott detektívre. – Ön talán azt állítja, hogy nem zártam be a kabint? Tisztán emlékszem a zár dupla kattanására, amikor beléptem!
– Csupán azt állítom, kisasszony, hogy a tények néha meglehetősen tiszteletlenül viszonyulnak az emlékeinkhez – felelte Vaneau halk, kimért eleganciával. Miközben beszélt, a kabin szellőzőrácsa felől finom, hűvös huzat csapta meg az arcát. A fődetektív tekintete a rézkeretre tévedt, ahol a rögzítőcsavarok körül alig látható, friss dörzsölési nyomok csillantak meg a fali lámpa halvány fényében.
A szomszédos kabin ajtója ekkor halk nyikordulással résnyire nyílt, s egy bosszús tekintetű utas pillantott ki a folyosóra, de Vaneau egyetlen megnyugtató kézmozdulatára visszahúzódott. Az Intercontinental Expressz egyenletes ritmusban szelte az éjszakát Saint-Mireux irányába, miközben a rejtély kibontakozó szálai egyre mélyebbre vezettek a VIP hálókocsi zárt világában.