VI/1. Új rejtély a hálókocsin — A kongó bőrtáska és az éjféli huzat

A szerelvény ritmikus zökkenéssel hagyta maga mögött Valcourt csendes, lámpafényben úszó peronját. Az Intercontinental Expressz VIP hálókocsijában a feszültség lassan felengedett, ahogy Laurent kalauz halkan és szinte észrevétlenül összegyűjtötte a félbehagyott teáscsészéket. A megszokott rend visszaállt, a kerékpárok fémhangú kattogása a síneken pedig ismét átvette az uralmat a társalgó felett.
Monsieur Émile Vaneau kényelmesen elhelyezkedett a sötétkék bársonyfotelben, és visszafogott érdeklődéssel figyelte az újonnan érkezett utast. A fiatal férfi a sarokasztalnál ült, és két kézzel szorította az ölében tartott bőrtáskát. A tartása merev volt, tekintete idegesen ugrált a folyosó ablakai és a kerek rézóra között. A táska méretéhez képest meglepően könnyűnek tűnt; valahányszor a férfi kissé megmozdította, a bőr felülete nem feszült meg, mintha a belseje teljesen üres lett volna.
– Úgy tűnik, az új úr rendkívül értékesnek tartja a semmit – jegyezte meg halk, száraz tónusban Laurent, miközben elhaladt Vaneau fotelje mellett.
– A semmi néha sokkal nehezebb teher, mint gondolnánk, Laurent – válaszolta a nyugalmazott fődetektív, miközben finom mozdulattal kiigazította a mandzsettáját. – Különösen akkor, ha valaki attól tart, hogy rátalálnak.
Az éjszaka előrehaladtával a vonat nehéz sötétségben száguldott Chantraine iránya felé. A folyosókon kihunytak a fő fények, csak a rézszegélyű falilámpák halvány, borostyánsárga derengése világította meg a polírozott fa burkolatot. Ekkor hirtelen éles, hideg huzat csapott be a hármas fülke felől, s a zár kattanása szokatlanul nyersen törte meg a kerekek monotóniáját. A fülke ajtaja lassan feltárult, és a fiatal férfi elfehéredett arccal lépett ki a folyosóra – kezében már csak a széttépett bélésű, teljesen üres bőrtáskát szorongatva.