L/8. A nehéz rakomány nyoma — Kopogtatás a hatos fülkénél

A hatos fülke ajtajánál Vaneau megállt, és halkan megkocogtatta a fafurnért. Odabentről az ablak reteszének éles csikordulása hallatszott, majd egy pillanatnyi mély csend következett.
– Bocsásson meg a zavarásért, uram – szólalt meg Vaneau szelíden, amint a tolóajtó lassan félrecsúszott. – A kalauz úr attól tart, hogy a hirtelen huzat kárt tesz a szerelvény kárpitozásában. Vagy a nehéz tárgyakban, amelyeket az ablakon át szándékozik kiejteni.
A fekete kalapos úr az ablakpárkánynak támaszkodott, jobb kezét óvatlanul a háta mögé rejtve. Szeme sem rebbent, de a homlokán apró izzadságcseppek csillogtak a kalauzlámpa fényében.
– Azt hiszem, ön téved, uram – felelte a fekete kalapos hűvösen. – Csupán egy kis friss levegőre vágytam. A levegővétel még nem ütközik törvénybe ezen a vonaton, ha jól tudom.
– Valóban nem – bólogatott a fődetektív. – Bár a friss levegő ritkán tartalmaz sárgarézport és öntöttvas szagát. Különösen nem olyan mennyiségben, ami most a zakója jobb hajtókájáról hullik a szőnyegre.
Laurent kalauz közelebb lépett, és határozott mozdulattal rámutatott a dívány mögé csúsztatott, fekete posztóba tekert súlyos csomagra.
– Úgy tűnik, a friss levegőnek meglehetősen komoly súlya van, Monsieur Vaneau – jegyezte meg a kalauz, miközben óvatosan kiemelte a nehéz szerkezetet.
– A súly relatív – mosolygott Vaneau. – De Sévérac csendőrei kétségkívül roppant megbízható mérésnek vetik majd alá.