L/7. A hiányzó rakomány — Csendes léptek a hatos fülke felé

– Egy ismerősnek… Csupán szerszámok voltak! Semmi törvénybe ütköző! – hebegte a szürke köpenyes utas, miközben Laurent kalauz határozottan elállta a folyosóra vezető utat.
– Szerszámok, amelyek nehezek, mint az öntöttvas, ám csillognak, mint az arany – jegyezte meg Monsieur Vaneau szelíden. – És amelyeket meglehetősen sietősen kellett átadnia, mielőtt a kalauz úr elérte volna a kabinját.
Az utas szája szélén megremegtek a ráncok, tekintete a folyosó sötétebb vége felé kalandozott, ahol egy fekete kalapos úr éppen halkan bezárta a hatos fülke ajtaját.
Émile Vaneau ekkor lassan a mellényzsebébe nyúlt, és elővette régi, karcolt ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanással kinyitotta, tekintetét néhány másodpercig a finom mutatókon tartotta, majd halkan visszapattintotta a fedelét.
– Pontosan tizennégy perc múlva Sévérac állomásra érkezünk.
– És ott átadjuk a csendőrségnek? – kérdezte Laurent, miközben szigorúan mérte végig a szürke köpenyes férfit.
– A hatóságoknak kétségkívül akad majd dolga – felelte a fődetektív, miközben elindult a folyosón. – De nem csupán ezzel az üres dobozzal. Aki ugyanis átvette a nehéz rakományt, most éppen a hatos fülke ablakán próbálja felbecsülni a vonatszerelvény sebességét.