L/1. A lepecsételt fadoboz — Új arcok a folyosón

Laurent kalauz mély sóhajjal támaszkodott a folyosó faburkolatának, miközben a szerelvény komótosan kigördült Montclar állomásáról.
– Egy csempész kevesebb, Monsieur Vaneau – jegyezte meg fáradt mosollyal. – Bár a sárgaréz port még napokig takarítani fogom a szőnyegből.
– A por múlandó, Laurent, az emberi leleményesség viszont kifogyhatatlan – válaszolta csendesen a detektív.
A szürke köpenyt viselő, fiatal hölgy eközben bizonytalan léptekkel haladt végig a hálókocsi folyosóján. A mellkasához szorított apró, lepecsételt fadobozt olyan görcsös óvatossággal fogta, mintha az legalábbis törékeny porcelánból vagy élesre töltött szerkezetből állna. Ahogy Vaneau mellé ért, megtorpant, és ijedt tekintettel pillantott az ősz úriemberre.
– Elnézést... a négyes fülke merre található? – kérdezte halk, remegő hangon.
– Közvetlenül Ön előtt, mademoiselle – mutatott az ajtóra Vaneau. – De engedjen meg egy barátságos tanácsot: a fenyőfa illata elárulja, hogy a doboz friss fafaragás. Ha olyasmit szállít, ami nem tűri a figyelmet, a túlzott óvatosság a legbiztosabb jeladás.
A hölgy szeme tágra nyílt a rémülettől, pántos dobozát még szorosabban magához ölelte, majd szinte beszaladt a fülkébe, s magára rántotta az ajtót.
Laurent meglepetten nézett a detektívre.
– Csak nem sejti, hogy máris újabb galiba van készülőben?
– Nem sejtem, Laurent. Csupán megfigyelem, hogy a vonaton utazók ritkán hordanak friss gyantaszagú dobozokat pusztán a fülke levegőjének illatosítása végett – mosolyodott el halványan Vaneau.