99/6. A vanília illata — Zakatolás Rocourt felé

Laurent kalauz megkönnyebbülten fújt egyet, miközben megigazította az egyenruhája gallérját.
– Hál’ istennek, Monsieur Vaneau! A varelmont-i nyomozók pontosan érkeztek. Már attól tartottam, hogy az az acélhuzallal manipulált számláló felborítja a teljes menetrendet.
– A menetrend, kedves Laurent, ritkán borul fel egy egyszerű acélhuzaltól – jegyezte meg Vaneau elnéző, száraz mosollyal. – Inkább az emberi türelmetlenség zavarja meg, de azt szerencsére nem rögzítik a menetrendkönyvben.
A kalauz ekkor észrevette a folyosón bizonytalanul haladó, sárgaréz pántos táskát szorongató új utast. A férfi idegesen pillantott hátra, mintha attól tartana, hogy a tömény vaníliaillat elárulja a szándékait.
– Segíthetek a csomagjával, uram? – kérdezte Laurent szolgálatkészen, de gyanakvó tekintettel.
– Hozzá ne nyúljon! – válaszolta gyorsan a zaklatott úriember, és még szorosabban magához ölelte a táskát. – Ez csupán személyes fűszerkészlet! Semmi köze semmiféle rejtett rekeszhez vagy óraműhöz!
Émile Vaneau kényelmesen a falnak támaszkodott, és halvány félmosollyal nézett a férfi után.
– Rendkívül figyelemreméltó – mondta csendesen –, hogy milyen készségesen tagadja mindazt, amit még senki sem hozott a tudomására. Úgy tűnik, a közeledő Rocourt állomásig sem fenyeget bennünket az unalom.
A szerelvény felgyorsult, és az Intercontinental Express zakatolva száguldott tovább az éjszakában.