99/1. A nehéz ezüstdoboz — Zakatolás Pont-Charenton felé

– A fátyol mögül nem sok látszik, de a megkönnyebbülés határozottan kivehető – jegyezte meg Monsieur Vaneau, ahogy Laurent kalauz kíséretében lassan visszasétált a VIP hálókocsi csendes folyosójára.
– Rendkívül feszült hölgynek tűnik, uram – felelte Laurent, miközben gépiesen megigazította a zakója aranysújtásos gombjait. – És az a kis doboz... Csupán tenyérnyi, mégis úgy szorította a mellkasához, mintha legalábbis a bankjegynyomda öntőformáját hordozná benne.
– Az ezüst meglehetősen nehéz fém, Laurent – mosolyodott el halkan a fődetektív. – Különösen akkor, ha nem csupán levegőt zár magába, hanem valami sokkal fajsúlyosabbat.
Ahogy az Intercontinental Express ütemesen kattogva szelte az éjszakát Pont-Charenton irányába, a négyes fülke ajtajánál halk, fémbéli koppanás hallatszott. A fátyolos hölgy lépett ki a folyosóra. Kezében még mindig ott tündökölt a dúsan gravírozott ezüst szelence, ám a tartása sokat veszített korábbi határozottságából.
– Bocsássanak meg... – megszólalása halk volt, de feszült. – Ugye ez a szerelvény nem áll meg sehol a következő állomás előtt?
– Pont-Charentonig egyetlen megállónk sincs, mademoiselle – lépett közelebb Vaneau kimért eleganciával. – Valami nyugtalanítja?
– A doboz – suttogta a hölgy, s óvatosan megemelte a tárgyat. – Elnémult.
Laurent értetlenül hunyorgott a folyosó sárgás lámpafényében.
– Elnémult? Bocsásson meg, kisasszony, de egy ezüstszelencétől az ember ritkán vár el huzamosabb társalgást.
– Óránként háromszor halk kattanást kellene adnia – felelte a hölgy, s ujjai rászorultak a hideg fémre. – De most semmi. És ha a belső szerkezet leállt, az azt jelenti, hogy valaki a szomszédos fülkéből elmozdította az ellensúlyt.