98/1. A kattogó bőrskatulya — Robogás Mont-Rival felé

– Hál’ istennek, Monsieur Vaneau, ez a marleville-i incidens végre lezárult! – sóhajtott Laurent kalauz, miközben zsebkendőjével megtörölte a homlokát. – Remélem, a hátralévő úton a csend lesz a legfőbb utasunk.
– A remény mindig kapkodó természetű jószág, Laurent – jegyezte meg Émile Vaneau szelíden, s tekintetével a folyosón bizonytalanul lépegető, szürke köpenyes férfit követte.
Az új utas megtorpant a négyes fülke előtt. A hóna alatt szorongatott, szokatlanul kattogó táskából tompa, ütemes fémzörej szűrődött ki, mintha egy elszabadult óraszerkezet próbálna utat törni magának.
– Elnézést... – szólalt meg a férfi rekedten, s riadt tekintettel Laurent-ra tekintett. – Ugye ez a hálókocsi? Nem láttak a peronon... egy magas, sántító urat zöld kalapban?
– Csupán két csendőrt láttunk, de ők már elfoglaltak – felelte Vaneau udvariasan. – A táskája viszont felettébb szorgalmasnak tűnik. Órásmesterhez van szerencsénk, vagy a csomagja csupán túlságosan izgatott?
– Nem, dehogy! Ez csupán egy... családi ereklye! – dadogta a szürke köpenyes utas, s görcsösen a mellkasához szorította a bőrskatulyát. – De amíg el nem érjük Mont-Rival állomást, egyetlen másodpercre sem téveszthetem szem elől!
– A családi ereklyék ritkán szoktak elszökni – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Bár az Intercontinental Expressen a tárgyak néha meglepő önállóságról tesznek tanúbizonyságot.
Laurent gyanakodva vonta fel a szemöldökét:
– Segíthetek bevinni a poggyászt, uram?
– Hozzá ne nyúljon! – kiáltott fel a férfi váratlan hevességgel, majd elfehéredett arccal befurakodott a fülkéjébe, s rácsapta az ajtót a meglepett kalauzra.
– Ugye nem kell újabb kellemetlenségre számítanunk? – kérdezte Laurent sóhajtva.
– Egyelőre csak arra, hogy a teánk kihűl – felelte Vaneau higgadtan, s zsebre tett kézzel az étkezőkocsi felé indult.