96/5. A nehéz fadoboz titka — Éjszakai zakatolás Beauvallon felé

Laurent kalauz mély sóhajjal támaszkodott meg a folyosó falán, miközben zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát.
– Ez meleg helyzet volt, Monsieur Vaneau – mondta még mindig remegő hangon. – Kottamásolónak kiadni magát egy ellopott bankjegynyomó géppel... El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha az a sárgaréz alkatrész nem gurul ki a küszöbre.
– A bűnözők legfőbb hibája, kalauz úr, hogy a legkisebb csavarokra bízzák a legnehezebb feladatot – jegyezte meg Émile Vaneau egy halvány, száraz mosoly kíséretében. – A mechanika csodálatos dolog, de ritkán tűri a tisztátalan szándékot.
Ekkor a szerelvény zakatolva elhagyta Lainville fényeit, és a folyosón megbillent az új utas: a fekete kalapos úr. Görcsösen magához szorította a szokatlanul nehéz fadobozt, amely egy döccenőnél fémesen koccant a kabátgombjaihoz.
– Segíthetek a poggyászában, uram? – lépett közelebb Laurent készségesen, a doboz felé nyúlva.
– Hozzányúlni tilos! – csattant fel a kalapos férfi túlzó feszültséggel, és hátrált egy lépést. – Ez csupán finom, törékeny porcelán! Különleges óriási váza!
Vaneau végigmérte a doboz sarkából kilógó sötét vasalást, majd halkan hozzátette:
– A porcelán ritkán igényel megerősített acélpántokat, uram. De kétségkívül felettébb súlyos darab.
A férfi válasz helyett beviharzott az ötös fülkébe, és élesen magára rántotta a tolóajtót. A zár kattanása végigvisszhangzott a folyosón.
Laurent tanácstalanul nézett a detektívre.
– Úgy tűnik, a mai éjszaka még tartogat meglepetéseket.
– Az Intercontinental Expressen a csend mindig csak átmeneti állapot – felelte Vaneau nyugodtan, miközben a szerelvény már Beauvallon állomás irányába száguldott a sötétben.