95/1. A fekete fátyolos hölgy — Éjszakai indulás Auberoche-ból

Laurent megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben Auberoche állomás fényei lassan elenyésztek az éjszakai sötétségben.
– Hála az égnek, Monsieur Vaneau! Azt hittem, az a ketyegő szerkezet a levegőbe repít bennünket – törölgette a homlokát a fiatal kalauz.
– A kapzsiság ritkán robban, mon cher Laurent, inkább csak kellemetlenül zajos – felelte Vaneau, miközben végigsimította hófehér bajszát. – Bár elismerem, a bankjegymetszők zenei ízlése hagy némi kívánnivalót maga után.
Eközben a VIP hálókocsi folyosóján tétován lépkedő, fekete fátyolos hölgy megállt a négyes fülke ajtaja előtt. Kesztyűs kezével görcsösen szorította a vastag, piros viaszpecséttel lezárt borítékot, amelyből egy transzatlanti gőzhajó-jegy sarka kandikált ki.
– Bocsássanak meg… – szólalt meg a hölgy halk, megremegő hangon. – Nem akartam zavarni. Ez a fülke esetleg szabad?
– A helyek változóak, de a nyugalom állandó – hajolt meg finoman Vaneau. – Szabad érdeklődnöm, a tengerentúli út várja Önt, vagy csupán az éjszakai táj csábította el?
A hölgy megrázkódott, s a fátyol mögött felsejlő tekintete riadtan rebbent Vaneau felé.
– Én… én nem akarok Amerikába menni. De ezt a borítékot valaki kicserélte a táskámban, amíg Auberoche-ban felszálltam. Ez a pecsét még meleg.
Laurent meglepődve pislantott a kalauzórájára, Vaneau pedig kimért lépéssel közelebb lépett. Tekintete a friss, még puha viaszba nyomott idegen címerre tévedt. Az Intercontinental Express gyorsuló zakatolása mellett az újabb rejtély első finom porszeme már meg is pihent a folyosó bársonyszőnyegén.