94/5. A hegedűtok gyanúja — Robogás Auberoche felé

A kerekek ritmikus zakatolása jelzése volt annak, hogy az Intercontinental Express elhagyta Belcastel párás gázlámpáit, s újra kimerészkedett az éjszakába. Laurent, a kalauz, megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben zsebre vágta a sípját.
– Bámulatos volt, Monsieur Vaneau! Aki a kottatartót használná széfnek, az igazán megérdemli a fogdát. De mondja, az az új utas... miért néz úgy arra a hegedűtokra, mintha harapna?
– Mert a hangszerek ritkán nyomnak tíz kilót, mon cher Laurent – felelte Vaneau higgadtan, miközben lassan végigsétáltak a VIP hálókocsi folyosóján. – Különösen, ha hiányzik róluk a vonó.
A szürke köpenyes férfi a szomszédos fülke ajtajában állt. Amikor megneszelte a közeledő lépteiket, riadtan hátrapillantott, majd szinte becsapta maga mögött a csúsztatható faajtót. A zár kattanása élesen végigvisszhangzott a keskeny folyosón.
– Úgy tűnik, a művész úr nem vágyik közönségre – jegyezte meg Laurent halkan, gyanakvóan méregetve a rejtélyes szomszéd ajtaját.
– A tehetség gyakran magányos, a csempészáru pedig kifejezetten társaságkerülő – válaszolta Vaneau száraz mosollyal. – De ne ítélkezzünk elhamarkodottan. Lehet, hogy csupán egy nagyon nehéz Bach-partitát szállít.
Ebben a pillanatban a fülke belsejéből fojtott, tompa, de félreérthetetlen fémes ketyegés szűrődött ki, amit egy hirtelen, ideges káromkodás követett. Laurent szeme tágra nyílt.
– Monsieur Vaneau... az egy óraszerkezet?
Vaneau előhúzta zsebéből az ezüst zsebóráját, kinyitotta, és egyetlen pillantást vetett a mutatókra.
– Pontosan húsz perc múlva Auberoche állomásra érkezünk. És úgy vélem, a művész úr hegedűje addigra teljesen elhangolódik.