93/1. A hiányzó dallam — Éjszakai zakatolás Saint-Germain felé

Az Intercontinental Express ütemes zakatolással hagyta maga mögött Elberen kivilágított állomását. Laurent, a kalauz, megkönnyebbült sóhajjal törölte meg a homlokát, miután az előző ügy gyanúsítottját elvezették.
– Bevallom, Monsieur Vaneau, egy pillanatra azt hittem, a rézhenger felrobban – jegyezte meg a kalauz, miközben ellenőrizte a folyosó zárjait.
– A rézhenger, kedves Laurent, pusztán a bürokrácia nehézkessé tételére szolgált – felelte Vaneau, miközben visszasétált a VIP fülke felé. – A hivatali dokumentumok tömege néha meglepően fizikai formát ölt.
A folyosó sarkában ekkor felbukkant az Elberenben felszállt szürke köpenyes utas. Riadtan pillantott körbe, s szorosan a mellkasához ölelte a lapos hegedűtokot.
– Elnézést... a négyes fülke szabad még? – kérdezte fojtott, remegő hangon.
– Természetesen – bólintott Vaneau udvariasan. – Bár ha a hegedűjén kíván gyakorolni, érdemes megvárnia a reggelt. A kalauzunk fülbántóan élesen inta le a késő esti szonátákat.
– Nem hegedülök! – vágta rá túlzott hirtelenséggel a szürke köpenyes úr, majd elvörösödve korrigált: – Azaz... nem most.
Az utas besietett a fülkébe, s az ajtót magára kattintotta. Alig telt el pár perc, amikor a kocsiban fojtott felkiáltás hallatszott. A szürke köpenyes úr rontott ki a folyosóra, fehéren, mint a fal. A hegedűtok a kezében nyitva fityegett – teljesen üresen.
– Eltűnt! – kiáltotta rettegve. – A tokból elvitték az egyetlen példányban létező raszterterveket, míg a fülke ablakát igazítottam!
Vaneau szelíden elmosolyodott, s halkan csak annyit mondott:
– Nos, úgy tűnik, az éjszaka még tartogat dallamokat.