92/10. A rézhenger titka — Megérkezés Elberen állomásra

Monsieur Vaneau lassan a mellényzsebébe nyúlt, s előhúzta a régi, jól ismert ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta, s sokatmondó pillantást vetett a számlapra.
– Pontosan négy perc múlva Elberen állomásra érkezünk – jelentette ki nyugodt, kiegyensúlyozott hangon.
A fülkében és a folyosón tartózkodók mind közelebb léptek. Vaneau összecsukta az órát, majd a fekete kalapos úrra nézett.
– A dobozban, kedves barátaim, természetesen nem szivarok lapulnak. A szokatlan súlyt egy beépített tömör rézhenger adja, amellyel a diplomáciai futárpostát próbálták meg észrevétlenül kijuttatni Pervenche-ből. Mindenki azt hitte, a sötétköpenyes utas volt a veszélyes, pedig ő csak elterelésül szolgált. A három lakat és a kottatartóból kiesett kis acélhenger pedig a rejtett rugós szerkezet nyitja volt.
– És ki áll mindezek mögött? – kérdezte a fiatal diplomata fojtott izgalommal.
– Nos, a rézhenger valódi tulajdonosa nem más, mint...
A vonat ekkor váratlanul akkorát fékezett, hogy a kalauz majdnem elveszítette az egyensúlyát, s az asztalkán álló vizespoharak csörrenve koccantak egymáshoz. Az Intercontinental Express lassan begördült Elberen kivilágított peronja mellé.
Az ajtók kitárultak, s a peronon várakozó helyi nyomozók feszült arccal léptek a kocsiba. A vezetőjük azonnal a fekete kalapos úrhoz lépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, állami iratok csempészése miatt!
– ...mint ez a fekete kalapos úr, aki az utolsó pillanatban váltott jegyet – fejezte be Vaneau a mondatát, mintha a rendőrök pontosan az ő végszavára érkeztek volna.
A gyanúsítottat elvezették. Új utasok szálltak fel, köztük egy szürke kabátos úr, aki gyanúsan kevés poggyászt, mindössze egy lapos hegedűtokot hozott magával. Vaneau szelíd kíváncsisággal figyelte, ahogy a vonat újra nekilendült a sötét éjszakának.