92/9. A nehéz szivardoboz — Éjszakai utazás Elberen felé

Az Intercontinental Express lassan visszanyerte megszokott, ritmikus kattogását, ahogy maguk mögött hagyták Pervenche sötétbe vesző lámpáit. Laurent kalauz még mindig szapora légzéssel törölgette megizzadt homlokát, miközben az új utas után pillantott a folyosón.
– Ön szerint az a fekete kalapos úr valóban csak finom havannát szállít abban a túlságosan is vaskos szivardobozban, Monsieur Vaneau? – kérdezte fojtott hangon. – Úgy szorítja a mellkasához, mintha legalábbis az államkincstár kulcsa lapulna benne.
– A szivarok, kedves Laurent, meglepően súlyosak tudnak lenni, ha nem dohányból, hanem tömör rézből öntötték őket – válaszolta Émile Vaneau szelíd mosollyal, miközben helyet foglalt a párnázott ülésen.
A fekete kalapos úr ekkor lépett vissza a fülke ajtajához, de amint meghallotta a detektív szavait, azonnal megtorpant. Szemeiben ideges riadalom villant.
– Uram! Ön hallgatózik, vagy csupán túl jó a megfigyelőképessége? – sziszegte szaggatottan, miközben mélyebbre húzta kalapját.
– Egyik sem, uram – felelte Vaneau higgadtan. – Csupán a fizika legegyszerűbb törvényeit tartom tiszteletben. Egy hagyományos fából készült szivardoboz ritkán kényszeríti a hordozóját arra, hogy balra dőljön járás közben.
Ekkor a folyosó felől egy fiatal diplomata lépett elő, aki feszülten méregette a gyanakvó utast és annak nehéz csomagját.
– Uraim – szólt közbe a diplomata halk, remegő hangon –, remélem, semmiféle újabb veszedelem nem fenyegeti ezt a szerelvényt. Pervenche óta amúgy is pattanásig feszültek az idegeim.
– A veszedelem ritkán utazik első osztályú jeggyel, uram – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Legfeljebb a túlzott kíváncsiság.
A fekete kalapos úr idegesen leült a sarokba, s a dobozt óvatosan a térdére fektette. A vonat pedig száguldott tovább az éjszakában a következő állomás, Elberen felé.