92/8. A félrevezetők kulcsa — Éjszakai megérkezés Pervenche-be

– Tehát nem egy titkos fegyvert hordozott, hanem a vasúttársaság potyautasának ravasz álcáját? – csodálkozott Laurent kalauz, miközben a kioldott zárakat böngészte.
– Sokkal rosszabb, kedves Laurent – felelte Vaneau szelíden. – Ez a váltóállító kulcs arra szolgált volna, hogy az éjszakai lassításkor kinyissa a teherkocsi ajtaját, mielőtt a szerelvény megállna. A páncéldoboz pedig puszta figyelemelterelés volt. Ha valami három lakattal van lezárva, mindenki titkos iratra vagy robbanóanyagra gyanakszik, s senki sem mer hozzányúlni.
A sötétköpenyes utas hátat fordított, és a folyosó ablakán át a sötétbe bámolt.
– Nincs semmiféle bizonyítéka arra, hogy használni akartam! – mormolta rekedten, szorosan magára húzva a köpenyét.
– A bizonyítékok természetükből adódóan ritkán tolakodóak, uram, de rendkívül meggyőzőek – jegyezte meg Émile Vaneau.
A fődetektív ekkor elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte a ketyegő mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan négy perc múlva Pervenche állomásra érkezünk. És a peronon már várják Önt.
A vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek a szomszédos fülkéből, kerekek csikordultak, s az Intercontinental Express lassan begördült a kivilágított peron mellé. Az ajtók csattanva kinyíltak, s a helyi nyomozók léptek a kocsiba.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, vasúti szabotázs kísérlete miatt – lépett elő a csendőrtiszt.
Amíg a gyanúsítottat elvezették, egy fekete kalapos úr szállt fel a kocsiba, karján egy szokatlanul nehéz szivardobozzal. Vaneau csendben figyelte az új érkezőt, miközben a szerelvény zökkenve indult tovább az éjszakába.