92/5. A tripla lakat titka — Közeledés Verneuil felé

– Hát nem csodálatos, Laurent, hogy az élet milyen gondosan ügyel a folytonosságra? – jegyezte meg Monsieur Vaneau csendesen, miközben a kivilágított hálókocsi ablakán túli éjszakai sötétséget kémlelte. – Alighogy útnak eresztettünk egy ketyegő fadobozt, máris helyet szorítottunk egy tripla lakat alatt őrzött fémdoboznak.
– Monsieur Vaneau, könyörgöm, ne mondja, hogy abban is egy újabb veszélyes szerkezet rejlik! – sóhajtott fel Laurent kalauz, miközben idegesen megigazította egyenruhájának rézgombjait. – A szívem alig bírta ki a Sainte-Luce-i megállót, a gyomrom pedig még mindig ott várakozik a peronon.
– Megnyugtatom, a dobozból nem hallatszik semmiféle mechanikus ketyegés – felelte Vaneau egy halk, halvány mosoly kíséretében. – Ellenkezőleg. Teljesen néma. És ami még érdekesebb: túlságosan könnyű ahhoz képest, amennyi acélt rászereltek. Az ember nem tesz három független lakatot valamire, ami olyan könnyű, mint egy pille.
A folyosó sarkában ülő, sötétköpenyes utas meghallotta a beszélgetést. Riadt, feszült mozdulattal szorította magához a fémdobozt, s komor pillantást vetett a detektívre.
– Semmi közük hozzá! – sziszegte szaggatottan a férfi. – Ez magánvagyon! Verneuil állomásig senkinek sincs joga beleütni az orrát a dolgaimba!
– Természetesen – bólintott udvariasan Vaneau. – A magánszféra szent. Csupán azt tartom roppant figyelemreméltónak, hogy a harmadik lakat Kulcstípusa nem egyezik a pántok korával. Bár meglehet, a biztonságérzet néha jóval nehezebb, mint maga a fém.
A sötétköpenyes utas idegesen megköszörülte a torkát, ám mielőtt visszavághatott volna, a fémdoboz aljából egy finom, fém a fémen csikorduló hang hallatszott, mintha odabent valami véletlenül elmozdult volna.