90/4. A kék selyem kendő — Robogás Pontarlier felé

Laurent kalauz halkan becsukta a fülkeajtót maga mögött, míg Monsieur Vaneau újra szemügyre vette a padlóra pottyant fémes hengert. A fiatal nő feszülten simította el szoknyája ráncait, miközben ujjai idegesen morzsolgatták a hegedűtok szíját.
– Ha megengedi a kérdést, mademoiselle – szólalt meg Vaneau szelíden –, az ötszáz frankot előre megkapta, vagy csupán a postakocsi-rendszer pontosságába vetett töretlen hite szolgált előlegként?
– A felét előre – suttogta a nő, és táskájából kihúzott egy meglehetősen ropogós bankjegyet. – De az úriember megesküdött, hogy a tartalom teljesen ártalmatlan! Azt mondta, a svájci rokonságnak küldött családi receptek és kottafejlesztések védelmére szolgál az acéltok.
– A családi receptek ritkán igényelnek golyóálló megmunkálást, hacsak a nagymama nem készít kifejezetten kemény puszedlit – jegyezte meg a fődetektív, miközben kis nagyítójával az acél peremét tanulmányozta. – Ráadásul ez a zöld nyomdafesték gyanúsan emlékeztet a genfi bankjegykiadó présgépeinek speciális kenőanyagára.
Ebben a pillanatban a fülkeajtó résnyire nyílt, és Laurent hajolott be rajta, némi diadalmas elégedettséggel az arcán.
– Monsieur Vaneau – suttogta a kalauz –, a szomszédos kocsi büféjében valóban ül egy úriember. Egy pohár konyak felett virraszt, és a gomblyukában kék selyemkendő díszeleg. Ám van egy apró bökkenő.
– Ne kíméljen, Laurent – mosolyodott el Vaneau. – Mi a bökkenő?
– Nem egyedül ül. Egy szürke köpenyes utas társaságában kártyázik, és láthatóan mindketten meglehetősen feszültek.