90/3. A hamisító kottája — Éjszakai zakatolás Pontarlier felé

– Bár a zöld nyomdafesték nem kifejezetten illik a Chopin-etűdök finomságához – jegyezte meg Laurent kalauz, miközben zsebkendőjével óvatosan körbetörölte az acélhenger peremét –, azt el kell ismernem, hogy a megmunkálása egészen páratlan.
– Nem az enyém! – fakadt ki végül a fiatal hölgy, és kétségbeesetten roskadt le a szemközti bársonyülésre. – Egy ismeretlen úr kért meg a miremont-i állomáson, hogy vigyem át a kottatartót a határon. Azt állította, csupán kényes családi levelezést rejt!
Monsieur Vaneau óvatosan letette a teáscsészéjét, majd ujjait összefonva nézett a hölgyre.
– És ön természetesen azonnal megbízott egy úriemberben, aki a legújabb típusú svájci acélhengerekbe csomagolja a családi pletykákat? – tudakolta a detektív szelíd kíváncsisággal. – Milyen megkapóan bízik az embertársaiban, mademoiselle.
– Ötszáz frankot ígért! – vallotta be a nő halkan, szemeit a padlószőnyegre szegezve. – Csupán annyi volt a feladatom, hogy a pontarlier-i szakasz harmadik alagútja előtt adjam át a tokot egy férfinak, aki kék selyemkendőt visel a gomblyukában.
– Ah, a klasszikus kék selyem – bólintott Vaneau elgondolkodva. – A művészet pártfogói ritkán utaznak feltűnésmentesen. Laurent, kérem, tegyen egy kört a szomszédos kocsi folyosóján. A hamisítók meglehetősen türelmetlenek tudnak lenni, ha a zenekari kíséret késik.