90/2. A zöld festék nyoma — Éjszakai zakatolás Pontarlier felé

Laurent óvatosan a kis kétszemélyes asztalkára csúsztatta a teástálcát, nehogy a gőzölgő ital átrendezze a fülke csipketerítőjét, majd csodálkozva lehajolt a padlón heverő acélhengerért.
– Bocsásson meg, mademoiselle – szólalt meg a kalauz, miközben hüvelykujjával óvatosan megtörölte a hűvös fémet. – Úgy sejtem, ez a kiegészítő aligha férne el egy szabályos vonós hangszer testében.
– Ez... ez csupán egy különleges metronóm alkatrésze! – pironkodott a fiatal hölgy, és kapkodva kinyújtotta a kezét a guruló rézkulcsért. – Apám készítette a konzervatórium számára, hogy a legnehezebb ütemfajtákat is pontosan tartsuk.
Vaneau szelíden elmosolyodott, s egyetlen kecses mozdulattal felvette a rézkulcsot a szőnyegről, mielőtt a nő elérhette volna. A lámpa sárgás fényefelé fordította a finoman megmunkált tollat.
– Felejthetetlen apai gondoskodás – jegyezte meg halkan a fődetektív. – Bár kevés olyan metronómról hallottam, amely nem az ütemet méri, hanem bankjegypapír dombornyomására szolgál. Nézze csak meg közelebbről, Laurent: az acélhenger szélén finom, vízálló zöld nyomdafesték mikroszkopikus nyomai látszanak.
A fiatal nő teljesen megdermedt, ujjai félúton megálltak a levegőben, tekintete kétségbeesetten cikázott az ajtó és a detektív között.
– Ön... ön súlyosan félreérti a helyzetet, monsieur! – suttogta remegő ajakkal.
– Meglehet – bólintott Vaneau, és kényelmesen megkeverte a teáját. – A félreértés a legkedvesebb időtöltésem utazás közben. Különösen, amikor a klasszikus kottákból nem harmóniák, hanem nyomdaipari mesterművek potyognak ki. Meséljen, mademoiselle, vajon a pontarlier-i hangversenyteremben a pénzügyőrség is a meglepett közönség soraiban fog ülni?