90/1. A fémes Chopin — Éjszakai zakatolás Pontarlier felé

Laurent tisztelettudóan meghajolt, majd halkan becsukta a fülkeajtót. A fiatal hölgy megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár a keze még mindig görcsösen szorította a bőrhenger pántját.
– Igazán figyelmes – mondta halk, rekedtes hangon. – De biztosíthatom, monsieur, a fáradozása felesleges. Csupán egy közeli hangversenyre igyekszem Pontarlier-be.
– A pontarlier-i közönség köztudottan igényes – jegyezte meg Vaneau, miközben kényelmesen hátradőlt a bársonyülésen. – Különösen, ha a művész nemcsak billentyűkön játszik, hanem nehézipari présgépek ritmusára hangszereli a darabjait.
A hölgy megrázta a fejét, s halvány pír jelent meg az arcán.
– Tréfálkozik velem.
– Legkevésbé sem, mademoiselle – válaszolta Vaneau szelíden. – A tiszta Chopin-kották ritkán nyomnak többet nyolc kilogrammnál, és még ritkábban csörögnek úgy, mint egy finomműszerész elszabadult fogaskerekei. Ha megengedi a tanácsot: a nehéz rezeket érdemesebb puhább bársonyba csomagolni.
Mielőtt a fiatal nő felelhetett volna, az ajtó ismét kinyílt, s Laurent lépett be egy gőzölgő teástálcával. Ám mielőtt letette volna a csészéket, a vonat hirtelen meglódult egy sínváltón, s a nehéz bőrhenger lecsúszott a szemközti ülésről, tompán a padlóra csapódva. A fémveretes fedél kipattant, s a rejtett rekeszből nem papírlapok, hanem egy finoman megmunkált, kisméretű acél préshenger s egy rézkulcs gurult ki.
– Nos – nézett le Vaneau a padlóra, majd a leforrázottan álló kalauzra pillantott. – Úgy tűnik, Laurent, a teánk mellé máris kaptunk egy meglehetősen kemény kötésű olvasnivalót.