89/8. A rugós nyomda titka — Közeledés Miremont felé

A felpattanó lakkozott fedél alatt nem csillogott sem pokoli szerkezet, sem ritka mechanikai műalkotás. Egy apró, rézből öntött betűkészlet és egy miniatűr tintapárna lapult a bársonybélésen, kiegészülve egy rugós csíptetésű pecsétnyomóval.
– Amint látja – mutatott rá Vaneau egyetlen kinyújtott ujjával, mintha csak egy ártalmatlan botanikai ritkaságot szemlélne –, a mechanika valóban lenyűgöző. A rugó kiold, a bélyegző lecsap, s az ember máris hamisított postai zárószalagot varázsolhat a csődeljárás alatt álló értékpapírokra. Mindezt alig két másodperc alatt, egy zakatoló vasúti fülke magányában.
A szürke köpenyes utas megsápadt, s tehetetlenül meredt a feltárult doboz belsejére.
– Ez… ez felháborító! – sziszegte a férfi, s próbálta visszazárni a dobozt, de a keze túlságosan remegett. – Maga csalással kényszerített arra, hogy kinyissam! Ez magántulajdon!
– Dehogy kényszerítettem, Monsieur – válaszolta Vaneau szelíden, miközben a zakója ujjáról egy láthatatlan porszemet pöckölt le. – A szerkezet önmaga ellen tanúskodott. A minőségi hamisításhoz alaposság kell, a pánikszerű sietség viszont mindig árulkodó nyomot hagy. Például azt a friss, piros viaszmorzsát a hajtókáján.
– Azt a… a hivatalos leveleimről töröltem le! – próbálkozott még egy utolsó, erőtlen eltereléssel a megrémült utas.
– A leveleiről, amelyeket még el sem küldött? – emelte meg kissé a szemöldökét a fődetektív. – Bámulatos hatékonyság. Bár kétlem, hogy a postakocsi felügyelője értékelné a módszert.
Vaneau ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, s előhúzta régi, kopott ezüst zsebóráját. Egy halk, ismerős kattanással kinyitotta a fedelét, s megszokott nyugalmával a számlapra pillantott.
– Pontosan hat perc múlva Miremont állomásra érkezünk. És meglátása szerint a peronon már izgatottan várják ezt a rendkívül finom automata szerkezetet.