89/7. A lakkozott doboz nyitja — Közeledés Miremont felé

A szürke köpenyes utas kétségbeesetten szorította magához a fekete dobozt, mintha az az élete egyetlen záloga lenne.
– Ön téved, Monsieur! Ez nem hamisítvány, és nem is pokoli szerkezet! Ez egy… egy rendkívül finom mechanikájú, automatizált ritkaság!
– Valóban? – vont szemöldököt Vaneau, s miután óráját visszatette a mellényzsebébe, kényelmesen hátradőlt. – Akkor bizonyára puszta véletlen egybeesés, hogy a kattogás üteme hajszálpontosan megegyezik a csődeljárás alatt álló értékpapírok datálására szolgáló, rugós nyomdamechanizmusok hangjával. A pecsétviasz pedig, amelynek morzsái még most is ott éktelenkednek az Ön hajtókáján, pontosan az a fajta, amivel a postakocsi rekeszeit szokás lezárni.
A férfi torka kiszáradt, tekintete kétségbeesetten cikázott az ablakon kívül suhanó sötét táj és a lezárt fülkeajtó között.
– Maga… maga nem bizonyíthat semmit! A doboz zárva van, a pecsét sértetlen!
– A zárva lévő dobozoknak van egy sajátságos tulajdonságuk – jegyezte meg a fődetektív halk, szinte atyai hangszínben. – Előbb-utóbb kinyílnak. Különösen akkor, ha a rugójukat túl szorosra húzták, s emiatt a retesz három másodpercen belül magától kiold.
A szürke köpenyes rémülten meredt a kezében lévő tárgyra. Számolnia sem kellett: a finom lakkozású tető éles, fémes csattanással felpattant.