89/3. A bársonymorzsa nyoma — Száguldás Valcourt felé

– A bársony pedig, ahogy az a legszebben kimunkált kelméknél lenni szokott, nem szeret egyedül utazni – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben tekintete óvatosan az elegáns hölgy ölén pihenő, sötétkék retikülre tévedt. – Különösen akkor, ha a szálai tökéletesen megegyeznek az Ön kézitáskájának bélésével.
Az elegáns hölgy egy pillanatra megtorpant, majd meglepően hűvös eleganciával igazította meg a selyemkesztyűjét.
– Csupán véletlen egybeesés, monsieur. Chantraine-ben idén ősszel rendkívül divatos ez a mélykék árnyalat.
– A divat valóban gyorsan terjed, de a legritkább esetben hagy maga után friss aranyforgácsot a retikül csatjánál – felelte Vaneau halk, száraz humorral. – A sötét kabátos kísérője azt hitte, hogy a lepecsételt hengert kapja meg zálogul, miközben Ön a valódi smaragdot már a felszállás pillanatában áttette a táskájába. A kettétört foglalat csupán arról gondoskodott, hogy a kísérő az út során se próbálja meg feltörni a tartót.
Laurent kalauz döbbenten pislogott:
– Vagyis a lepecsételt bőrtok kezdettől fogva üresen utazott?
– Kizárólag a jóhiszeműség hiányzott belőle – bólintott Vaneau.
A nyugalmazott fődetektív ekkor lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitja. Egy pillanatig nézi. Majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan kilenc perc múlva Valcourt állomásra érkezünk. Laurent, kérem, küldjön táviratot a helyi rendőrbiztosnak. A peronon várakozó úriember bizonyára türelmetlenül várja a csomagját.