88/8. A rejtélyes fadoboz — Száguldás Chantraine felé

Az Intercontinental Express méltóságteljesen kigördült a Saint-Mireux-i állomásról. A peron gázlámpáinak fénye lassan elmaradt a sötétben, s a szerelvény újra felvette megszokott, ritmikus kattogását. Laurent, a kalauz, látható megkönnyebbüléssel simította le az egyenruháját.
– Monsieur Vaneau, Ön nélkül a hamis részvények nyomdászai mostanra már fél Európát megvásárolták volna – jegyezte meg elismerő mosollyal.
– Túloz, kedves Laurent – válaszolta Émile Vaneau, miközben kényelembe helyezte magát a VIP hálókocsi folyosóján. – A hamisítók legfőbb hibája sosem a hiányzó tehetség, hanem a türelmetlenség.
A folyosó végén ekkor megjelent a Saint-Mireux-ben felszállt új utas. A középkorú, kalapos úriember zakatolt léptekkel haladt, s görcsösen szorította magához a karja alatt lévő, sárgaréz csatokkal lezárt, nehéz fadobozt. Úgy nézett körbe, mintha attól tartana, hogy a vonatszerelvény maga szándékozik kitépni a kezéből a szállítmányt.
– Elnézést… ez a VIP hálókocsi? – kérdezte rekedtes, ideges hangon, miközben a szemüvegét az orrán feljebb tolta.
– Valóban az, uram – bólintott Vaneau udvariasan. – Bár ha a dobozának külön helyjegye van, attól tartok, a kalauz úr még nem érvényesítette.
A férfi megrázkódott, s a dobozt még szorosabban a mellkasához préselte.
– Ez nem egyszerű poggyász! Ez egy… rendkívül törékeny tudományos szerkezet – hebegte. – Chantraine-ig utazom, és határozottan kérem, senki ne nyúljon hozzá!
– Semmi kétségem afelől, hogy a szerkezete felettébb csendes útitárs – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával, miközben tekintete a doboz sarkából lassan csöpögő, sötét olajfoltra tévedt.