88/2. A fekete tinta nyoma — Robogás Saint-Mireux felé

A vonat zakatolása egyenletessé szelídült, ahogy az Intercontinental Express elhagyta a sötétbe burkolózó fenyveseket. Laurent kalauz a szomszédos fülke zárt ajtajára pillantott, majd halkan Monsieur Vaneau-hoz fordult.
– Nyomdafesték, uram? Úgy érti, az a különös madár nem magvakat eszik, hanem újságot olvas?
– Legfeljebb frissen nyomtatott értékpapírokat, Laurent – felelte Émile Vaneau egy halvány, higgadt mosoly kíséretében. – A selyemkendő szélén lévő folt még nedves volt. Ritka az olyan szárnyas, amelyik koromfekete tintával szépíti a tollazatát.
Ekkor kinyílt a szemközti fülke ajtaja, és az elegáns hölgy lépett ki a folyosóra. Arca sápadt volt, kesztyűs kezét idegesen szorította a mellkasához.
– Uraim... hallották ezt? – suttogta szaggatottan. – Az a doboz... nem csiripel. Kattog! És valami fekete folyadék szivárog ki az ajtó alatt!
Laurent azonnal lepillantott a szőnyegre. A zárt ajtó alól valóban vékony, sötét csík kúszott ki, amely lassan elszínezte a vagon polírozott padlóját.
– Ó, bárcsak egyszerűen egy rossz alvó kanári lenne! – nyögte a kalauz, és határozottan megragadta a fülke rézkilincset. – Uram, nyissa ki! A vasúttársaság nevében utasítom!
A fülkéből fojtott puffanás hallatszott, mintha egy nehéz táska esett volna a padlóra, majd a szürke köpenyes úr ijedt arca tűnt fel a szűk résre nyitott ajtóban.
– Nincs semmi látnivaló! – kiáltotta kapkodva. – Csupán felborult a... a madáretetőm!
– Egy madáretető, amely fémes kattanások kíséretében adagolja a koromfekete tintát? – lépett közelebb Vaneau kimérten. – Kérem, uram, kíméljen meg minket a madártani újításoktól, mielőtt a szerelvény begördül Saint-Mireux felé.