87/2. A ketyegő családi örökség — Száguldás Miremont felé

– Ha megbocsátja a kíváncsiságomat, madame – tette hozzá Vaneau csendesen, utat engedve a hölgynek –, a XIX. századi francia műbútorok ritkán ketyegnek harminckét másodperces ütemre.
A hölgy megrándult, és még szorosabban szorította magához a sötét tölgyfa dobozt.
– Ez egy... zenélődoboz – mondta szaporán, szinte kapkodva a levegőt. – Apai örökség. Csupán a mechanika lazult meg a szerelvény rázkódásától.
– Rendkívül dallamos szerkezet lehet, amelynek beállítócsavarjai finom fémreszeléket hagynak a kesztyűjén – jegyezte meg a fődetektív, s tekintetével a nő bal kézfejére mutatott, ahol apró, ezüstös porszemek csillogtak a folyosói gázlámpa fényében.
Laurent kalauz fojtottan felnyögött, és hátuk mögött hátrált két lépést.
– Uram, ne mondja, hogy ez is elpárologtatja a kalauzi egyenruhámat! A legutóbbi eset óta még a tartalék zakóm is savszagú!
– Nyugalom, Laurent. Ez a doboz szerencsére nem tartalmaz maró kémiai anyagokat – válaszolta Vaneau simogatóan nyugodt hangon. – Ugyanakkor rendkívül türelmetlen mechanizmussal bír. Madame, javaslom, üljünk be a fülkébe, mielőtt a családi öröksége úgy dönt, hogy a mi éjszakai nyugalmunkat egyetlen szempillantás alatt átalakítja fémhulladékká.
A nő megdermedt, szemeiben riadalom villant, de látva Vaneau mozdíthatatlan eleganciáját, végül lassan belépett a nyitott fülkeajtón.