87/1. A lepecsételt fadoboz — Zakatolás Miremont felé

Laurent kalauz megkönnyebbülten fújtatott a folyosón, miközben kockás zsebkendőjével a homlokát törölgette.
– Hál' istennek, Souvigny végre mögöttünk van! – mormogta, s Monsieur Vaneau nyitott fülkeajtaja mellé lépett. – Uram, kezdem úgy érezni, hogy ezen a vonaton a hölgyek kalapdobozai nagyságrenddel veszélyesebbek, mint a tüzérségi puskapor.
– A tárgyak ritkán gonoszak, Laurent – válaszolta Vaneau csendesen, miközben az ablakon túl elsuhanó éjszakai fák körvonalait figyelte. – Az emberi szándék az, ami néha túlságosan savanyú.
Ekkor a folyosó felől finom selyemhussanás hallatszott. Az új utas, az elegáns hölgy haladt el előttük, görcsös igyekezettel szorítva karjai között a lepecsételt, nehéz fadobozt. A doboz sárgaréz pántjai halk, fémességen csikorgó hangot adtak.
– Elnézést, madame – szólította meg Laurent szolgálatkészen, s egy udvarias lépést tett felé. – Segíthetek feltenni a csomagtartóra? Láthatóan meglehetősen nehéz azt a dobozt cipelni.
– Hozzá ne érjen! – csattant fel a hölgy szokatlanul éles, feszült hangon, majd riadtan hátrahőkölt a kalauz felé nyújtott kezétől. – Ez... ez rendkívül törékeny műtárgy. Csupán egy családi örökség.
Monsieur Vaneau lassan felállott, és kilépett a folyosó szőnyegére. Szeme egyetlen pillanatra megakadt a faborítású láda sarkán: a vörös viaszpecsét alól vékony, rejtett fémes huzal kandikált ki, s a doboz belsejéből halk, ütemes rezonancia szűrődött ki.
– A családi örökségek ritkán igényelnek balmenetes sárgaréz biztosítószeget, madame – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Bár bevallom, a maguk nemében felette szórakoztatóak.
A hölgy arca elfehéredett, s a szerelvény egy éles kanyarban nagyot billent, ahogy az Intercontinental Express átszáguldott az éjszakán Miremont állomás iránya felé.