86/5. A maró sav titka — Robogás Souvigny felé

– Csendőrség? – hördült fel a szürke köpenyes utas, miközben izzadt homlokát a kabátja ujjával törölgette. – Önök nem értik! Ez a nyomólemez nem állami bankjegyekhez készült! Egy színházi kellékes rendelése!
– Színházi kellék – ismételte Vaneau merengve, majd a sétapálcájával lágyan megkocogtatta a rézlap szélét. – Rendkívül élethű kellék, különösen a királyi kincstár titkos vízjel-beütőjével a jobb alsó sarokban. A nemzeti színház kétségkívül elragadtatással fogadná.
Laurent kalauz óvatosan lépett egyet hátra, még mindig a csavarhúzót szorongatva.
– Monsieur Vaneau, ha a mechanizmus lejár, mielőtt Souvigny-ba érünk, felrobbanhat az a doboz?
– Dehogy robban – legyintett a megrémült utas, bár a hangja megcsuklott. – Csak maró savat fecskendez a nyomólemezre, hogy megsemmisítse a mintát! És... hát, a kartondoboz sem éli túl a vegyi reakciót.
– Vagyis egy apróbb tűzijátékra számíthatunk a negyedik fülkében – jegyezte meg Vaneau kifogástalan nyugalommal. – Laurent, legyen kedves, és hozza ide a folyosói pezsgőhűtőt. A jeges víz csodákra képes a túlhevült rézalkatrészeknél.
A kalauz megszeppenten bólintott, és azonnal kivasalta magát a keskeny fülkeajtón. Az utas ekkor suttogóra fogta a szót, és Vaneau felé lépett.
– Uram, megállapodhatunk! A megrendelőm vagyonokat fizet a lemezért. Ha hagyja, hogy Souvigny-ban észrevétlenül leszálljak...
– Az én koromban, uram – vágott közbe Vaneau mosolyogva –, az egyetlen vagyon, amit nagyra becsülök, az a háborítatlan éjszakai alvás. És ez a ketyegés elviselhetetlenül sérti a pihenéshez való jogomat.