86/1. A nehéz kalapdoboz — Éjszakai száguldás Varelmont felé

– Micsoda megkönnyebbülés, Monsieur Vaneau – sóhajtott Laurent kalauz, miközben zsebkendőjével megtörölte az homlokát, s a csavarhúzót elmélyülten visszahelyezte az övtáskájába. – Esküdni mertem volna, hogy egy egész tengerészeti hadosztály bújt meg a négyes fülkében.
– A képzelet mindig sokkal népesebb, mint a valóság, kedves Laurent – jegyezte meg halkan Émile Vaneau, s tekintete a folyosón lassan végighaladó úriemberre tévedt.
Az új utas fekete keménykalapot viselt, s két kézzel szorongatott egy szokatlanul nagy, bőrből készült kalapdobozt. Bal hüvelykujja és mutatóujja között egy apró, faragott csontfigurát pörgetett elképesztő sebességgel. Amikor a kalauz mellett elhaladt, a kalapdoboz aljából halk, fémes koccanás hallatszott – olyasfajta hang, amit egy kalap ritkán ad ki magából, hacsak nem vaslemezből készült.
– Uram, segíthetek a poggyászával? – lépett közelebb Laurent készségesen, kinyújtva a kezét. – Úgy tűnik, a doboz... tiszteletreméltó súllyal bír.
– Hozzá ne nyúljon! – mordult rá a fekete kalapos úr, s olyan hirtelen húzta vissza a dobozt, hogy a csontfigura majdnem kicsúszott a kezéből. – Ez egy rendkívül törékeny... családi örökség. Nem tűri a szakszerűtlen érintést.
– Megértem – bólintott Vaneau udvariasan, egyetlen lépést téve közelebb. – A családi örökségek híresek arról, hogy szeretik a stabilitást. Különösen, ha a zsanérjaik sárgarézből készültek.
A férfi szeme egy pillanatra elkeskenyedett, majd válasz nélkül besietett a szomszédos fülkébe, s az ajtót olyan hévvel húzta maga után, hogy a rézkilincs hosszan rezgett.
Laurent elgondolkodva vakargatta az állát.
– Úgy véli, Monsieur, hogy ismét dolgunk lesz a következő állomásig?
– Csupán annyit vélek, Laurent, hogy a kalapdivat meglepő fordulatokat tartogat Varelmont felé.