85/5. A hárfatok és a tengerészeti kulcs — Éjszakai megérkezés Oiseval állomásra

– Valójában semmiféle fegyveres flotta nem fenyegeti a vonatot, Laurent – fordult a kalauzhoz Monsieur Vaneau, miközben a folyosó sárgás fényében megcsillant a rézkulcs. – Amit mindnyájan gyanús tengerészeti szállítmánynak hittünk, csupán egy álcázott csempészakció volt. Utasunk nem katona, hanem egy meglehetősen ideges hangszerrestaurátor.
– Csempész? – kapkodott levegőért a szürke köpenyes utas. – Ez képtelenség!
– Egyáltalán nem az – felelte halkan a detektív. – A viaszosvászon táska a tengerészeti zsírozással nem fegyveralkatrészt rejtett, hanem egy felbecsülhetetlen értékű hárfamechanikát. A félrevezetés ott rejlett, hogy Ön a fátyolos hölgy fülkéjét próbálta gyanúba keverni, miközben a saját zsebében lapult a kulcs, amely pontosan a 4-es fülke ágya alá rejtett hárfatok záramoduljához illik.
A vonat ekkor váratlanul nagyot fékelt. Poharak csörrentek a szomszédos fülkékben, s az Intercontinental Express lassan begördült Oiseval ködös peronjára.
Az ajtó sziszegve kinyílt, és két helyi nyomozó lépett a folyosóra. A vezetőjük hűvösen a szürke köpenyes férfihoz fordult:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a tengerészeti múzeum kirablása ügyében!
– ...amire a rézkulcs felületén maradt speciális finommechanikai gépzsír volt a bizonyíték – fejezte be nyugodtan Vaneau.
A gyanúsítottat elvezették. Amikor a szerelvény újra megindult, a szomszéd fülkéből egy új utas lépett ki: egy úriember, aki feltűnően nehéz kalapdobozt szorongatott, miközben egy apró csontfigurát pörgetett az ujjai között. Vaneau csendesen zsebre tette ezüst óráját, s csak figyelt.