85/4. A tengerészeti csomag titka — Éjszakai száguldás Oiseval felé

A hálókocsi homályos folyosóján a szürke köpenyes új utas reszkető kézzel próbált belenyúlni a zsebébe, ám amikor meglátta a feléjük közeledő Vaneau-t, gépiesen a falnak lapult.
– Uram, megijeszt a jelenléte! – sziszegte a férfi, miközben gépiesen egy kis rézkulcsot morzsolgatott az ujjai között. – Nem követtem senkit, csupán friss levegőt kerestem!
– A hálókocsik folyosója ritkán híres a magas ózontartalmáról, különösen ha a szomszédos fülkéből tömény ágyúzsír szaga árad – jegyezte meg Monsieur Vaneau derűs nyugalommal. – Laurent, kérem, ne szorongassa úgy azt a kalauzkulcsot. A fém megnyúlik a feszültségtől, a fizika pedig ritkán tekintettel a vasúti szabályzatra.
– De Monsieur Vaneau! – hápogott a kalauz, miközben hátrálni próbált. – Ez az úr a tengerészeti raktárakra jellemző zsíros rézkulcsot tartja a kezében! Csak nem fegyveres tengerészek szállták meg a kocsijainkat?
– A flotta ritkán utazik hálókocsiban, Laurent, a tengeri betegség ellenére is jobban kedvelik a nyílt vizet – felelte Vaneau. Ezzel lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Egyetlen finom kattanással kinyitotta, majd pillantását a mutatókra függesztette. – Pontosan hét perc múlva Oiseval állomásra érkezünk.
– Oiseval? De hát ott éjszaka még a váltókezelő is alszik! – hűlt el a szürke köpenyes utas.
– Pontosan ezért gondolták ideális helyszínnek a tengerészeti rakomány és a hárfatok észrevétlen elcserélésére – mondta Vaneau halkan.